Ezek teljesen fogalmatlanok!

Bár sok intenzív tárgyaláson vettem részt, aránylag kevés végződött üvöltözéssel vagy rendkívül kínosan. Ez utóbbi esetre volt példa az egyik ügyünkben, amelyben egy nyugat-európai befektetőt képviseltünk egy ingatlan beruházással kapcsolatos tranzakcióban.

Az ügy ugyan nem egy jogvita volt, de talán a résztvevő súlyos karakterek miatt az akkori főnökeim jó ötletnek gondolták, hogy egy másik, tranzakciókkal foglalkozó kollégámmal, ketten próbáljuk meg a projektet valahogy sikeres (és biztonságos) mederben tartani.

A tranzakció lényege az volt (illetve, lett volna), hogy az ügyfél megvett néhány-száz mezőgazdasági telket, azokat összevonta (volna) egyetlen telekké, majd a megfelelő engedélyek beszerzését követően egy szabadidő központot épített (volna), amit utána busás haszonnal értékesített (volna) más befektetők részére.

A mezőgazdasági telkek megvásárlásával különösebb gond nem merült fel (azt leszámítva, hogy nagyjából két évbe tellett, mire az összes telekre sikerült az adásvételi szerződést megkötni), de az engedélyezési eljárás során hamar kiderült, hogy a helyi hatóságok jóindulata nélkül nehéz lesz egyhamar megszerezni a szükséges engedélyeket. Ekkor jöttek képbe az előbb említett súlyos karakterek (akikkel az ügyfelünknek sikerült valahogy kapcsolatba lépni).

Az egyikük, egy helyi „tanácsadó”, szeretett teátrálisan tárgyalni. Egy „Géza 1” összetettségű egyedi rendszámos BMW-vel járt és a megbeszélt tárgyalásra ugyanazon szerződés három kinyomtatott példányával jött, amelyekben csak a fizetendő tanácsadói díjak különböztek. Ezeket büszkén lecsapta az asztalra és az engedélyezési eljárás hosszára utalva, töredezett angolsággal előadta, hogy „szló”, „normál”, „fászt”, majd elégedetten hátradőlt, és várta az ügyfelünk válaszát. Na itt kértünk egy kis időt, hogy a „szabályozási kérdésekről” röviden egyeztethessünk.

A meglepően hevesre sikerült egyeztetés során sikerült az ügyfelünket meggyőzni, hogy nem a legjobb ötlet ott helyben bármilyen tanácsadói szerződést aláírni a remek úriemberrel. Úgyhogy visszamentünk a tárgyalóba, nagyon szépen megköszöntük az érdekes ajánlatot, és megígértük, hogy a megfelelő időben jelentkezni fogunk.

Végül a helyi engedélyezési eljáráson kívül is súlyos problémák adódtak a projekttel, és ezért az ügyfelünktől azt az utasítást kaptuk, hogy kezdjünk el tárgyalni a félkész beruházás egy másik befektetői körnek való eladásáról. Ez konkrétan úgy történt, hogy egyszer csak kaptunk egy telefont egy számunkra ismeretlen ügyvédtől, hogy ő és az ügyfelei meg a pénzügyes „csapat” egy órán belül jönnek tárgyalni a projekt eladásának részleteiről. Mivel erről az egészről semmit sem tudtunk, pánikszerű telefonálgatásba kezdtünk, hogy a másik országban élő ügyféllel megbeszéljük a stratégiát, aki annyit mondott, hogy legyünk „valamennyire segítőkészek”, de ne áruljunk el részleteket a projektről.

Ilyen előzmények mellett érkeztek meg hozzánk egy óra múlva nyolcan, köztük két spanyol ügyvéd, meg az egyik „Big Four” könyvvizsgáló iroda egy madridi partnere. A többiek be sem mutatkoztak és a tárgyalások elején szokásos trécselést azzal söpörték félre, hogy „igen szép az idő, de térjünk a lényegre”. Ebből egyből gyanítottam, hogy egy érdekes tárgyalásnak néztünk elébe – és hát nem kellett csalódnom.

Miután feltettek néhány konkrét kérdést a projekttel kapcsolatban, amire felhatalmazás hiányában nem adhattunk választ, megkértek, hogy akkor magyarázzuk el lépésről lépésre, miként zajlik többszáz mezőgazdasági telek átminősítése építési területté. A kollégám alig láthatóan hunyorogva rámnézett, és megkérdezte, hogy el tudnám-e ezt magyarázni a kedves tárgyaló partnereinknek.

Ez némileg váratlanul ért, nemcsak azért, mert határozottan úgy éreztem, hogy a telekalakítási eljárás rejtelmeiben a kollégám jobban felkészült nálam (ami nem volt nehéz), hanem azért is, mert fogalmam sem volt, hogy mire megy ki ez a kérdezz-felelek játék. Ezért nyeltem egy nagyot és elkezdtem nagyon nagy vonalakban felvázolni, amit akkor tudtam a termőföldre vonatkozó telekalakítási és építési szabályokról.

Körülbelül a második mondatomnál kezdett el a szemben ülő csapat sutyorogni – többek között elhangzott, hogy

ezek „kurv@ra teljesen fogalmatlanok” és egyéb kedves megállapítások a tranzakció további menetét illetően. Amit nem vettek figyelembe, hogy sokáig éltem spanyol nyelvterületen, és ezért minden szavukat értettem.

Fa arccal folytattam a telekalakítási eljárásokról szóló semmitmondó hablatyomat angolul, majd rövid úton befejeztük a tárgyalást. Aztán az elbúcsúzásnál széles mosollyal odaléptem a hangadó spanyol partnerhez és a kezemet nyújtva kedvesen odavetettem neki spanyolul, hogy „egy igazi élmény volt”. Az emberem tátott szájjal kérdezett vissza habogva, hogy tényleg beszélek-e spanyolul. „Természetesen” – válaszoltam a legkedvesebb mosolyommal.

A tárgyalás után a kollégámmal hitetlenkedve röhögtünk a helyzetünk abszurditásán. És bár már akkor sem éreztem túl elegánsnak ahogy alakultak az események, ma is azt gondolom, hogy arrogáns viselkedésükkel tárgyaló partnereink kiérdemelték, amit kaptak. A tranzakcióból végül nem lett semmi, de talán több is hiányzott hozzá, mint az ilyenkor szükséges kémia.

A cikk Dózsa Dániel Arsbonin induló rovatának tizedik része. Az eddigieket itt találod.

A szerző ügyvéd, a Queritius partnere.