Kié lesz a Facebook-jelszavam a halálom után?

Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. A gyász öt stációja.

testamentum

Akárhogy is nézzük, sehogy sem találunk olyan szakaszt a felsorolásban, mint „az elhunyt e-mail fiókájának megszüntetése” vagy „néhai szerettünk elbúcsúztatása a Facebook ismerősökkel közösen”. Első olvasatra valóban lényegtelennek tűnhet a gyász okozta sokk közepette eltávozott hozzátartozónk online adataival való rendelkezés, ám ahogy a mindennapjaink szerves részévé vált az internet, úgy fognak az idő előrehaladtával egyre gyakrabban felmerülni az elhunyt személy online adataival kapcsolatos igények. Ez pedig nem spekuláció, hanem egy olyan probléma, amely már a küszöbön toporog és bebocsátást kér. A kérdés, hogy mit kezd vele a modern kori jogalkotó? Homokba dugja a fejét? Explicit, tételes normákkal reagál? A „lovak közé dobja a gyeplőt”, és a szolgáltatókra bízza a probléma rendezését? Ezek mindegyikére találunk példát a világ jogrendszereiben.

Az állítás, hogy 2015-re életünk meghatározó tényezőjévé vált az „online létezés”, olyan evidencia, mely nem igényel különösebb kifejtést.

Az Y és Z generáció gyakorlatilag a Bentham Panopticonjába zárt rabok inverzeként viselkedik: míg ott a fogvatartottak minden igyekezetük ellenére képtelenek voltak elrejtőzni az arcnélküli hatalom megfigyelése elől, addig a 21. századi ember a digitális térben olyan információkat is hajlamos önként megosztani magáról a nagyközönséggel, melyek elhangzása egy bizalmas beszélgetés során is minimum szemlesütést és elpirulást eredményezne. De miért fontos a világhálón általunk generált adatok posztumusz jogi sorsával foglalkozni?

Az online adatok különböző típusai különböző motivációkat hozhatnak működésbe az örökösök és a hozzátartozók részéről. Ezen érdekek általánosságban két nagy csoportba oszthatók:

  • tisztán érzelmi motivációk
  • gazdasági érdekek
  • (illetve természetesen ezek mixtúrái).

Az indítékok mentén pedig négy alapeset állhat fel:

  1. Az a helyzet nyilvánvalóan nem igényel különösebb jogi választ, mikor az örökhagyó nem kívánja online adatait hátrahagyott hozzátartozói tudomására hozni, és azok sem kívánják ezeket megismerni.
  2. Ha azonban mindkét fél célja az, hogy az elhunyt adataihoz (legyenek azok e-mail üzenetek, felhőben tárolt családi fotók vagy éppen egy blogon piszkozatba mentett szerzői művek) hozzáférhessenek az örökösök, a legegyszerűbb mód, ha az örökhagyó előrelátó, és a különböző fiókjaiba való belépést biztosítja szerettei számára. Ezt teheti akár papírlapra felírt, és nekik átadott jelszavakkal és felhasználónevekkel, de akár végrendeletébe is foglalhatja és ügyvédi letétbe helyezheti azt. Ennek elmaradása viszont azt a szerencsétlen helyzetet idézheti elő, mikor a szolgáltató vagy egy adatvédelmi törvény fog megálljt parancsolni az örökösök hozzáférései igényeinek.
  3. Amennyiben az örökhagyó szeretné utódai számára biztosítani a hozzáférést online adataihoz, ők viszont nem kívánnak ezekkel foglalkozni, úgy vizsgálatunk szempontjából irrelevánssá válik a helyzet, és inkább a szociológia háborgó tengerére sodródik át a diszfunkcionális család problémáiból tákolt ladik.
  4. Témánk akkor „érzi magát igazán otthonosan”, ha a negyedik felállás valósul meg: az örökhagyó valamilyen okból nem kívánja azokat az információkat az örököseivel megosztani, melyeket féltve őrzött titokként kezelt életében is – és itt nyugodtan szabadon engedhetjük fantáziánkat, szeretőt tartó családanyáktól alvilági kapcsolatokat ápoló nagybácsiig, egy brazil szappanopera teljes évadnyi forgatókönyve elképzelhető –, míg hozzátartozói akár tudva ezen információk jellegéről, akár a „sötétben tapogatózva” próbálnak hozzáférni ezen adatokhoz. Az ő oldalukon is elképzelhető számtalan olyan szituáció, mikor méltányolhatónak tűnnek indítékaik. Gondoljunk például egy ütközetben életét vesztő katona utolsó, családjának fogalmazott e-mail üzenetére, mely a támaszpont gyengélkedő Wi-Fi hálózatának hibája miatt nem került elküldésre, és örökre piszkozatban maradt. Vagy egyszerűen az örökösök azon igényére, hogy a hátrahagyott fotókat, esetleg digitalizált műalkotásokat ugyanúgy a hagyaték részévé tegyék, mint ezek fizikai megfelelőit, vagyis régi fényképeket, levelezőlapokat, esetleg egy komoly értékkel rendelkező, kéziratban a fiók mélyén maradt regényt.

A legfontosabb kérdés tehát az, hogy mit tartunk szem előtt: az elhunytat még életében megillető magántitok védelméhez fűződő jogát, vagy az emlékét halála után is védelmező kegyeleti jogot?

Vagy – esetlegesen Pandora szelencéjét kinyitva – a hozzátartozóknak az emlékezéshez, az örökséghez való hozzáféréshez való jogát vagy az eddig még jogszabályba nem foglalt, de méltányolható, a komoly érzelmi vagy gazdasági értékkel rendelkező emlékekhez való hozzáféréshez való jogát?

A rendelkezésre álló joganyagot vizsgálva megállapítható, hogy bizonyos adatfajták tekintetében legalább analógia útján eljuthatunk valamely hatályos jogszabály alkalmazásához. Például azon online szolgáltatások, melyekért az elhunyt ellenértéket fizet (így például előfizetés médiatartalmakra vagy tárhely vásárlása egy szerveren) vagyoni értékű jogokként ugyanúgy a hagyaték részét képezik, mint a materiális javak. Más a helyzet például az e-mail fiókok tekintetében, melyeket legtöbbször ingyenesen, egy egyszerű regisztrációt követően vehet igénybe a felhasználó. (Ezek persze az ingyenességtől függetlenül bírhatnak vagyoni értékkel.) Az elektronikusan küldött levelek tartalmát védelmezi a Polgári Törvénykönyv, mint a magántitok egyik formáját, a levéltitkot. A levelek rendkívül szenzitív tartalommal rendelkezhetnek, így itt különösen részletes mérlegelést kíván annak eldöntése, hogy mi okoz kisebb érdeksérelmet az örökösök vagy a később elhunyt személy számára: ha minden levélhez hozzáférést kapnak, ezzel megkockáztatva, hogy az elhunytról még életében kialakult kép drasztikusan változhat negatív irányba, vagy ha teljes tilalom érvényesül, és nem férhetnek hozzá az elhunyt személyiségének utolsó megnyilvánulásaihoz.zuckerberg

Weboldalak, blogok tartalma szerzőijogi védelem alatt áll, de az akár napi több tízezres látogatottságot produkáló oldalak esetében már a komoly gazdasági érték is felmerül. Ezek általában szintén ingyenesen igénybe vehetők, míg a domain címekért már fizet a felhasználó, így vagyoni értékű jogként lényegesen egyszerűbb a helyzetük.

Az e-mail címek mellett a teljes jogi káosz másik területét a közösségi oldalak profiljai jelentik. Ezen adathalmazt egységekre (úgymint képek, szöveges tartalmak, stb.) lebontani nem szerencsés, inkább mint egy egész, a „mögötte rejlő” természetes személy személyiségének online megjelenéseként érdemes értelmezni őket. Ezt a komplex online kreatúrát a legtöbbször ingyenes regisztráció után hozhatjuk létre.

A fenti kategóriákon túl az online adatok halmaza végtelen, kimerítő felsorolást lehetetlen adni. Azonban fontos megjegyezni: témánk szempontjából csak az online adatok relevánsak! Amint valamely adatot lementünk számítógépünk vagy egyéb számítástechnikai eszközünk merevlemezére, úgy az osztani fogja annak jogi sorsát, így például egy megörökölt számítógép memóriájában tárolt fényképalbum is az öröklés tárgya lesz és így megismerhető (kivéve, ha valamilyen biztonsági megoldással annak hozzáférhetetlenségéről gondoskodott az örökhagyó még életében).

Amint a fent említett problémakör a jogalkotó asztalára kerül, két dolgot tehet:

Nekikezdhet a kiértékelésnek majd a kodifikációnak, vagy úgy is dönthet, hogy amíg nem merülnek fel jogviták és esetek nagy számban, addig a szolgáltatókra bízza a különböző természetű online adatok posztumusz jogi sorsának rendezését. Előbbi feladatra – tudomásunk szerint – mindezidáig egyedül az Egyesült Államok jogalkotása vállalkozott, míg utóbbi az általános gyakorlat az egész világon, így Magyarországon is. Az alábbiakban először az USA, majd hazánk megoldása kerül bemutatásra.

Semmiféle meglepetéssel nem szolgálhat, hogy az Amerikai Egyesült Államok jogrendszere számít úttörőnek ezen a területen (is). A legnagyobb szolgáltatók (Google, Facebook, Yahoo, stb.) kivétel nélkül amerikai székhelyűek, emellett talán itt vált a leginkább a tömegkultúra részévé az „If you don’t post it, it didn’t really happen ”-elv. No és a nagy számok törvénye szerint is valószínűbb, hogy a több, mint 320 millió amerikai állampolgár körében előbb fog felmerülni az online adatokkal kapcsolatos jogvita, mint Izlandon.

death-is-funny

Az Amerikai Egyesült Államokban máig 8 tagállam alkotott törvényt az online adatok jogi sorsával kapcsolatosan. Az úttörő Connecticut volt 2005-ben, majd követte a sorban Rhode Island, Indiana, Oklahoma, Idaho, Nevada, Virginia és Delaware. Ezek közül az első hét csak rövidebb rendelkezéseket épített saját tagállami polgári jogi kódexébe. Ezen jogszabályhelyek szövegét áthatja a kezdetlegesség lenyomata: vagy egy-egy adatfajtára korlátozódik hatályuk (például: Connecticut, Rhode Island – elektronikus levelezési fiók; Oklahoma – közösségi oldalak, mikroblogok, rövid szöveges üzenet küldésére alkalmas weboldalak”) vagy az egyes oldalak Felhasználási Feltételeinek elvét követve a hozzáférést tiltják és csak a megszüntetésről való rendelkezést teszik lehetővé az örökösök számára. Így ezek jelentősége inkább úttörő jellegükben, mintsem univerzialitásukban rejlik.

Szövetségi szinten három jogszabály érintette a kérdéskört. Az első az úgynevezett Computer Fraud and Abuse Act (CFAA), mely elsődlegesen büntetőjogi jogszabály. Eredeti szövegét 1986-ban fogadták el, és célja az akkoriban elterjedő számítógépes bűnözés megfékezése volt. Számunkra azért jelentős, mert 1994 óta polgári jogi kereset is indítható az e törvény rendelkezéseit megsértő szolgáltatók ellen, így azok gyakorta e törvényre hivatkozva tagadták meg az elhunyt online adatainak kiadását az örökösök részére. A törvényben nevesített tiltott magatartások között ugyanis ott találjuk az adatkezelők jogosultság átlépését, vagyis azt, hogy az adat kezelésén kívül azt nyilvánosságra hozzák, vagy hozzáférést biztosítsanak jogosulatlan személy számára. (Természetesen a bűnüldöző szervek számára kötelező az adatkiadás.)

Szintén szövetségi szintű az Electronic Communication Privacy Act (ECPA), mely az USA elektronikus adatvédelmi törvénye, és szintén tiltást tartalmaz a szolgáltatók számára bármely személyes adat közzétételével és kiadásával kapcsolatosan.

Témánk szempontjából a legjelentősebb jogszabály – mely az áttörést hozhatja el – a 2014. júliusában elfogadott Uniform Fiduciary Acces to Digital Assets Act (UFADAA) című szövetségi törvény, mely teljes terjedelmében az általunk vizsgált kérdéskörrel, vagyis a „digitális vagyon” halál utáni jogi sorsának kérdéskörével foglalkozik. A törvény négy személyi kör számára biztosítja a hozzáférést az elhunyt online adataihoz. Így a képviselő (leggyakrabban a hagyaték gondnoka), a bizalmi vagyonkezelő, a cselekvőképtelen személy gondnoka és az elhunyt által adott megbízással rendelkező ügyvéd a megfelelő igazolások benyújtásával kérheti a szolgáltatótól az elhunyt személy online adatainak részére történő kiadását. A hozzáférésnek természetesen van korlátja, méghozzá az, ha az elhunyt még életében kifejezetten úgy rendelkezett, hogy nem kívánja ezen adatok kiadását.

Az UFADAA egy korábbi szövege alapján került elfogadásra Delaware állam tagállami szintű törvénye, így az jóval részletesebb, mint a többi tagállami jogszabály. Maga a szövetségi törvény napjainkban esik át első módosításán, és arra vár, hogy a tagállamok megkezdjék beépítését a saját jogrendszerükbe. A mai napig 26 tagállam kezdte meg az előkészületeket az elfogadáshoz.

testament_mini

Hazánkban egyetlen egy jogszabályt találunk, mely valamilyen módon érinti az általunk vizsgált területet. Az ügyfélkapuról szóló 83/2012. (IV.21.) Kormányrendelet tartalmaz szabályokat, melyek mentén az örökösök számára a közjegyző közreműködésével lehetőség van hozzáférni az elhunyt Ügyfélkapu-fiókjának tartalmához. Ezen rövid ¬– ám kifejezetten részletes és logikus! – pár mondaton kívül a magyar jogalkotás még említés szintjén sem foglalkozott a vizsgálódásunk tárgyát képező témákkal. Az új Ptk. kodifikációja során még a magántitok egyik formájaként egy korábbi szövegtervezetben külön nevesített „elektronikus hírközlési titok” is elvérzett, és kikerült a végül elfogadott Kódexből.

De ne legyenek hiú ábrándjaink! Az élet természetesen a jogalkotó előtt jár, és már több jogesetet is produkált, nem csak a nagy és távolinak tűnő USÁ-ban, hanem itthon is. Rózsa-Flores Eduardo és társai bolíviai meggyilkolása után a magyar sajtó híradásaihoz előszeretettel használta az áldozatok iWiW fiókjáról lementett képeket, melyet ezen személyek hozzátartozói sérelmeztek. A képek később lekerültek az oldalakról, de Jóri András, akkori adatvédelmi biztos is levélben jelezte aggályait a szolgáltató (Origo) felé. Még közelebbi példa egy családi tragédiában életét vesztő magyar hölgy esete, akinek egy indiai (!) férfi élt vissza egy közösségi oldalon megosztott adataival, és mely ügy jelenleg is a NAIH asztalán vár egy állásfoglalás kibocsátására.

A probléma tehát már a sarkunkat tapossa, a kérdés, hogy meddig halasztható a szabályozás? Egyelőre a szolgáltatók némelyike már eljutott odáig, hogy ne a biztonsági megoldások mellett tegye le voksát, hanem a téma komplexitásához igazítsa szabályzatait. A Facebookon például 2015. tavaszától lehetőségünk van egy hagyatéki kapcsolattartó kijelölésére, aki halálunk után egy utolsó bejegyzést megoszthat nevünkben, képeket tölthet fel és a függőben lévő ismerősnek jelöléseket elfogadhatja. E személy jogosultságai azonban korlátozottak: privát üzeneteinket nem olvashatja el, már közzétett bejegyzéseinket nem távolíthatja el és ismerőseinket sem törölheti.

Konkrét konklúziót e témában nehéz levonni, és a megoldás kidolgozása sem e cikk feladata. Inkább egy pillanatképet kívántunk adni a kérdéskör elemeinek bemutatásával. Hogy mi olvasható le erről? Az, hogy a probléma napról napra több olyan esetet fog produkálni, amelyek kapcsán átlátható és mindkét fél – úgymint örökhagyó és örökösök – számára méltányos, megnyugtató megoldást kell kínálnia akár a kodifikációnak, akár a szolgáltatók által alkotott szabályoknak. Ha mindenhol a Facebookhoz hasonló progresszív és értő hozzáállás érvényesül, addig nem szükséges, hogy a lomha jogalkotói gépezet beinduljon. De úgy tűnik, hogy ez a progresszivitás a szolgáltatók körében sem általános, így előbb-utóbb jogszabályi szintű beavatkozás lesz szükséges. Addig annyit tehetünk, hogy figyelő tekintetünket az élen járó amerikai szabályozás fejleményein tartjuk és kétszer is meggondoljuk, kinek adjuk, vagy éppen nem adjuk ki felhasználónevünket és jelszavunkat.

Az írás az Ars Boni 2015-ös cikkíró pályázatára készült.

Érdekel a "Facebook-állam" születése? Gyere el Lawtech Meetup-unkra!

Mára egyértelmű, hogy a közösségi média alapvetően változtatta meg szokásainkat. Vajon megvalósulhat megannyi cyberpunk disztópia rémképe, a technológiai nagyvállalkozások által uralt világ? Július 30-án, 19:00 órától a HubHub-ban dr. Dornfeld László erre a kérdésre is választ fog adni. Csatlakozz Te is!

Hivatkozások

LAMM, James D.: Digital Passing: Oh, What a Tangled Web We Weave. 58TH ANNUAL ESTATE PLANNING SEMINAR, 2013.10.21.

LAMM, James D.; KUNZ, Christina L.; RIEHL, Damien A.; RADEMACHER, Peter John: The Digital Death Conundrum: How Federal and State Laws Prevent Fiduciaries from Managing Digital Property. UNIVERSITY OF MIAMI LAW REVIEW, 2014.02.14.

Képek: innen és innen.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.