Interjú Varga Istvánnal a 2018. január 1-én hatályba lépő új Polgári perrendtartási kódexről

Az Országgyűlés 2016. november 22-én elfogadta a polgári társadalom egyik legjelentősebb alapkövének számító, polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényt. A törvény elfogadása komoly vitákat indított el a szakma gyakorlói körében. Az új polgári perjogi kódexről beszélgettünk Prof. Dr. Varga Istvánnal, az ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszékének vezetőjével, ügyvéddel, a Polgári Perjogi Kodifikációs Főbizottság tagjával, egyben tudományos titkárával.

Mi volt az indoka egy új polgári perjogi kódex megalkotásának? Miben vált meghaladottá a korábbi törvény, amely az új szabályozás megalkotását szükségessé tette?

Ha majd egyszer visszanézi a történéseket, látni fogja, hogy a kodifikáció megkezdése, vagyis a 1267/2013-as Korm. határozat megjelenése előtt előadtam egy konferencián a Kúrián, ahol kifejtettem, hogy új kódex megalkotására álláspontom szerint nincsen szükség. Kifejeztem ugyanakkor, hogy vitathatatlan tény: a ’90-es évektől a 2010-es évek elejéig annyi novelláris, pontszerű változás következett be hullámzó minőségben, hogy az 1952. évi III. törvény fogalom-, illetve szóhasználata, valamint sok, dogmatikai tartalmakat is közvetíteni hivatott megfogalmazása szétesőben volt.

A jogalkotás minősége egyértelműen csökkenő tendenciát mutatott. Túlnyomóvá vált a magyarázkodó törvényalkotás, amelynek célja már nem a közjogi normatartalomnak megfelelő, egyszerű, szikár és egyben pontos szabályozás volt, hanem a törvényben hosszas, összetett, részben didaktikus, tehát a jogalkalmazót – szükségtelenül és sokszor a nyelvhelyesség kárára is menően – tanítani igyekvő szabályok kerültek megfogalmazásra. Ezek végül elértek egy olyan kritikus tömeget, amelyre 2011-ben azt mondtam, hogy az már legitimálhat egy a régi törvényi keretek között történő novelláris módosítást abból a célból, hogy a perjogi dogmatikai tartalmakat újra a helyükre tegyük.

Neked is a véredben van a Pp.?

Akkor írj cikket perjogi témában a Cikkíró Pályázatunkra, és nyerd meg a Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda 100.000 Ft-tal járó különdíját!

Mit gondol azokról az érvekről, amelyek szerint egyszerűen eljárt az idő a kódex felett?

Azzal sohasem értettem egyet, hogy egy olyan új, idézőjelesen „modern” jogalkotási szükséghelyzet merült volna fel, amely indokolttá tette volna egy új Pp. megalkotását. Az ezzel érvelő – a közbeszédben jól elsüthető és gyakran el is sütött – jelmondatok, miszerint a modern kor, a társadalmi, gazdasági viszonyok bonyolultabbá, komplexebbé válása, az új fogyasztói, felhasználói szokások, ad absurdum a modern technológiák megváltozása, fejlődése indokolnák egy új Pp. létrehozását, nem állnak meg.

Ha belegondol, a magánjogi jogvita lényege és ezzel a szabályozás célja lényegében évezredek óta nem változott: a kontradikció, az állítás-tagadás illetőleg ellenállítás paradigmája, tényekről folytatott vita, a döntéshozó által valósnak elfogadott tények – kodifikált vagy nem kodifikált – jogszabályi tényállássá minősítésével és az arra telepítet jogkövetkezmény alkalmazásával a társadalmi együttélés szempontjából diszfunkciónak megélt jogvita rendezése változatlan. A perjog dogmatikáját átszövő és meghatározó központi probléma és az arra adott válasz nem változtak: Fel kell oldani azt az örök feszültségi viszonyt, amely az igazságos döntés (bizonyítottság és arra alapuló ítélet) iránti és a jogvita végleges lezárása (bizonyítási teher-döntés, jogerő, és ezzel jogbiztonság bizonyítatlanság esetén is) iránti igény között húzódik. A Pp. modellezésénél ma is ezekből az emberi és társadalmi együttélési – időközben részben alkotmányos szintre emelt – igényekből kell kiindulni. A fogyasztói társadalom ezen nem változtat. Úgyszintén a modern technológiáknak az emberi életet egyre több szegmensében bekebelező jelenléte sem: a modern technológia a jogvitarendezésben tényleges tartalmi szerepet nem tud játszani, csupán logisztikai, infrastrukturális jelentőséggel bír. A modern infrastruktúra fel tudja gyorsítani ugyan az iratváltások és a kommunikáció sebességét, de a jogvita konkrét eldöntését nem tudja felgyorsítani, hiszen az még mindig a bírói (emberi) szubjektum kezében van. Ezért a Pp. teljes újraalkotására sürgető szükség nem volt, ugyanakkor a kritikus tömeget elért jogalkotási minőségi problémák és koherenciazavarok legalább egy komoly novelláris módosítást indokoltak.

Milyen érvek szóltak mégis az új törvény elfogadása mellett?

Természetesen vannak az új Pp. megalkotásának szükségességét alátámasztó olyan pontok, amelyek tartalmilag jól érvelhetőek, főként egyes jogintézményeknek a régi Pp.-ben való hiányos vagy teljes szabályozatlansága. Ilyen például a tömeges, egy irányba mutató igényérvényesítési lehetőségek biztosítása, a nagyszámú azonos érdekű személyt érintő ügyek, amelyeket strukturálisan a hagyományos pertársasági modell hatékonyan nem tud kezelni. Egy ilyen eljárásrendnek a Pp.-be iktatása mindenképpen indokoltnak tűnik, hozzátéve azonban, hogy nem abban a redukált formában, ahogy az végül megtörtént.

Egy másik fejlemény, ami megint csak cselekvési szükséghelyzetet teremtett, az a hagyományos nemzetközi közjogi, de még inkább az uniós szabályozók Amszterdami Szerződés hatálybalépését követően történt megsokszorozódása. Egyre több olyan uniós aktus keletkezett, amelyek átszőtték a tagállami eljárásjogot is. Ezek azonban közvetlenül alkalmazandó jogi normák, tehát azok a szlogenek, hogy az uniós normák terjedése tette szükségessé az új Pp megalkotását, egyszerűen nem igazak, mert ezek egyébként is közvetlenül alkalmazandóak. Ugyanakkor a tapasztalat az, hogy a jogalkalmazók ezeket másodlagosként kezelik, sőt esetleg nem is ismerik, ezért egy didaktikus célja is volt annak, hogy ezeket az instrumentumokat törvénybe iktatva egy nemzetközi perjogi fejezettel – német példára – közelebb hozzuk a mindennapi joggyakorlathoz.

Az is régóta foglalkoztatja a joggyakorlatot, hogy hogyan kell kezelni azt a paradigmatikus különbséget az angolszász és a kontinentális jogrendszerek között, amely különbség abban fogható meg, hogy a kontinentális perjogi rendszerek tipikusan nem kényszerítik eljárásjogi jogviszony alapján közreműködésre a feleket a bizonyítási eszközök feltárásában, így a civiljogi eljárásjogi jogcsaládban rendszerszinten gyakoribb a bizonyítási szükséghelyzetből fakadó bizonyítatlanság és ezzel a bizonyítási teher-ítélet.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Az angolszász rendszer abból indul ki, hogy mindenki a felek érdekeitől függetlenül a számára kedvező és kedvezőtlen bizonyítékokat is szolgáltatja, mert a cél nem a formális, hanem az objektív igazság elérésére való törekvés. A valóságban van egy feszültségi viszony, amelyet úgy írhatunk le, hogy az egyik oldalon áll az anyagi igazságnak megfelelő döntéshozatal, a másik oldalon pedig a jogbiztonság, tehát a társadalompolitikai cél, vagyis, hogy a jogvita minél hamarabb nyugvópontra jusson. A dilemmát a kontinentális perjog konzervatív módon, mindig a jogbiztonság javára oldotta fel. Ez a megoldás azonban sokszor a jogkereső igazságérzetét sértő eredményre vezetett. Itt elsősorban olyan helyzetekről van szó, amikor az igényérvényesítő fél nincs abban a helyzetben, hogy bizonyítani tudja a számára kedvező jogszabály tényállási elemeit képező tényeket. Rendezendő tehát az a kérdés, hogy melyek azok a helyzetek, amikor az – alapvetően bizonyításra nem kötelezett – ellenféltől elvárható a bizonyítási eszközök szolgáltatása és milyen mértékben. Hasonló a helyzet az eddig nem szabályozott jogellenesen beszerzett bizonyítási eszköz problematikájával. A két utóbbi kérdéskör szabályozási igénye vitathatatlan, ugyanakkor egy nagyon delikát és nagyon kiegyensúlyozott jogalkotói mérlegelést kíván meg, mert mindkettőnek a perjogi szabályozása könnyen eltérülhet egy helytelenül felfogott szociális, tehát az eljárásjogi sérelmet szenvedett illetőleg valamilyen jogvitaidegen szempontból gyengébbnek tartott fél absztrakt védelmének az irányába, kiüresítve a jogvita anyagi jogszabály alapján történő eldöntésének követelményét.

Összességében tehát elfogadható megoldásnak tartja, hogy új kódex született.

Az olyan kérdések, mint a csoportos igényérvényesítés, a bizonyítási szükséghelyzetek, vagy éppen a nemzetközi szabályozók rendszerbefoglalt tárgyalása említés szintjén sem voltak kezelve a régi Pp.-ben. Ebből fakadóan, még akkor is, ha ezek nem érték el azt a kritikus tömeget, amit ne lehetett volna egy novelláris módosítással kezelni, mégis a jogalkotó szemszögéből legitimnek tartom az új Pp. megalkotására 2013-ra kikristályosodott igényt. Azzal a kiegészítéssel, hogy azt a minőségi eredményre törekvő törvényalkotási célt kellett volna megvalósítani, amelyet a kodifikáció elején célul tűzött ki a jogalkotó. Ezt részben deregulációs szabályok összekapcsolásával, részben a tárgy közjogi jellegének megfelelő egyértelmű megfogalmazásokkal, valamint természetesen az említett és egyéb új jogintézmények kodifikálásával lehetett volna elérni.

Ön is utalt kodifikációs hiányosságokra, és a szakma részéről is érte kritika az új szöveget. Mit gondol az új kódexről?

Én azt gondolom, hogy a kódex számos ponton módosításra szorul, és az a szakmai meggyőződésem, hogy a törvény nem marad ebben a formában, hanem komoly módosításon megy majd keresztül.

Abban azonban nem vagyok biztos, hogy erre ebben a törvényalkotási periódusban kerül sor. Ennek a megértéséhez azonban előbb tudatosítani kell, hogy 2013-2016 között lényegében jó három évig egy több mint száz tagú szakmai gárda dolgozott a törvény koncepcionálásán, a törvényszöveg és a miniszteri indokolás tervezetén.

Ha megnézzük a munka eredményeként létrejött, a kodifikációt jelentősen megalapozó, összesen majdnem kétezer oldalt kitevő köteteket, amelyeket a minőségi jogalkotás megalapozása és a jogalkotó munkájának elősegítése céljával alkottunk meg, akkor látszik, hogy a koncepcionálás két részben, egy tudományos alapozó és egy szövegező szakaszban történt. Ez a munka összesen mintegy három évet vett igénybe, lényegében a kodifikációt elrendelő és az abban meghatározó szerepet vivő személyi kört kijelölő 1267/2013. Korm. határozat és a 2016-ban elkészült és a felelős igazságügyi miniszternek átnyújtott Szakértői Javaslat között. A végül az Országgyűlés által elfogadott törvényszöveg hiányosságainak, szakmai-tárgyi hibáinak és így az elfogadást közvetlenül megelőző, majd azt követő hivatásrendi kritikának az oka és forrása az, hogy a kodifikációs folyamat – hozzávetőleg – utolsó harmadában a kodifikációban addig résztvevő nagyon tág személyi kör (a bírói, az ügyvédi, a közjegyzői, az ügyészi és az egyetemi hivatásrendek meghatározó képviselői) tartalmilag ténylegesen kikerült a folyamatból. Így annak a személyi körnek, amely több, mint három éven keresztül odaadással és a tárgy iránti elkötelezettséggel és alázattal szolgálta a Kormány határozata által számára kijelölt célt és az említett két kötetben egy tudományosan és szakmai tapasztalatokkal nagyon komolyan megalapozott anyagot bocsátott a jogalkotó rendelkezésére, végül nem kapott lehetőséget arra, hogy – a nagyrészt az ő előkészítő munkája alapján és jelentős részben annak köszönhetően – az Országgyűlés elé terjesztett szöveg véglegesítésében közreműködjön.

Hogy kerülhetett erre sor?

Azt követően, hogy a Szakértői Javaslatot előterjesztettük az Igazságügyi Minisztériumban, az került – írásban – rögzítésre, hogy a Szakértői Javaslatot elkészítő munkabizottságokkal illetőleg az azokat képviselő munkabizottsági elnökökkel a minisztérium a törvényszöveg véglegezése során egyeztetni fog és így az imént már említett, szakmailag elkötelezett személyi kört bevonja a kodifikáció előkészítésének végső fázisába. Ilyen egyeztetésre azonban már csak formálisan került sor.

A kodifikációs előkészítő folyamatban a konkrét normaszöveg előkészítésében 14 munkabizottság tevékenykedett, a tervezetek indokolás-tervezettel együtt egyenként akár több száz oldalra rúgtak. Ehhez képest a 14 munkabizottsági elnök egy összesen kb. 2 órás megbeszélésen, egyenként hozzávetőleg 10 perces időtartamban nyilatkozhatott utólag, az időközben a Minisztériumban véglegezett szövegre. Az elnökök túlnyomó többsége ott úgy nyilatkozott, hogy a minisztériumi tervezet nem felel meg a szakmai elvárásoknak és további átdolgozásra szorul.

Hogyan került sor a tervezet véglegesítésére?

A munkabizottsági elnökökkel folytatott és imént említett megbeszélést követte két nappal, 2016 tavaszán az 1267/2013. Korm. határozat által felállított és a jogászi hivatásrendek vezetőit tömörítő Polgári Perjogi Kodifikációs Főbizottság ülése. Az ülésen elhangzottakat a Főbizottság elnöke az ülés bezárása előtt úgy foglalta össze, hogy a Minisztérium által előterjesztett tervezet további vitára alkalmas, kodifikációra azonban nem.

Hogy reagált a minisztérium a kritikákra?

Csak arról tudok nyilatkozni, hogy az általam később közvetlenül megfogalmazott kritikára milyen reakció érkezett, mert a kritika illetőleg a szakmai párbeszéd intézményesített fóruma lényegében megszűnt, hiszen több főbizottsági ülésre – és így az elnök által akkor még hittel előrevetített „további vitára“ – már nem került sor. Ehelyett a minisztériumi anyaggal 2016. szeptemberében már a parlamenti irományokban mint előterjesztett törvényjavaslattal találkozhattunk. Az előterjesztett törvényjavaslat szövegének áttanulmányozása után részletes és a korábbi, munkabizottsági elnöki kritikákkal is részben fedésben lévő észrevételeket és módosítási javaslatokat küldtem meg az igazságügyi miniszternek, valamint másolatban a Főbizottság tagjainak és az érintett parlamenti bizottságoknak. Az észrevételeket és módosító javaslatokat kísérő levélben arra kértem a Miniszter Urat, hogy a részletes vitára illetőleg végszavazásra bocsátás előtt adja még meg a lehetőséget a törvényszöveg közös, tehát a munkabizottsági tagoknak, elnököknek, a Szakértői Javaslat szerzőinek és a Minisztérium munkatársainak és ezzel a jogászi hivatásrendeknek az együttműködésén alapuló tökéletesítésére. A konkrét módosítási javaslataimmal lényegében mindenhol a több év alatt kialakított szakmai konszenzus Szakértői Javaslatban rögzített törvényszövegezési megoldásaihoz való visszatérést kértem a beterjesztett törvényjavaslatnak azon részeiben, amelyek nem, vagy csak részben követték a Szakértői Javaslatot. Mindez nem talált meghallgattatásra, ehelyett – ahogyan az közismert – 2016 novemberében az Országgyűlés tartalmi vita nélkül elfogadta az új polgári perrendtartást, amely 2016. évi – a törvényhozó mély dogmatikai megalapozottságú, tudatalatti önkritikával is vegyített szubtilis humoráról tanúskodó számozású – CXXX. törvényként került kihirdetésre. És hogy mi volt a reakció a kritikára, az utolsó pillanatig jobbító szándékú javaslatokra? Az, hogy a Minisztérium több fórumon is közölte: a társadalmi vita keretében a törvénytervezetet korábban megküldte az egyetemek jogi karainak, amelyek közül csak az ELTE Jogi Kara nem küldött arra véleményt. Azaz: egy olyan időpillanatban (2016 tavasza), amelyben a Minisztérium nagyon jól tudta, hogy az ő érdekében és az ő kifejezett kérésére és nem utolsó sorban a Kormányhatározatnak megfelelően éppen az ELTE Jogi Karának Polgári Eljárásjogi Tanszékén megfeszített munka folyt a Szakértői Javaslat kidolgozására annak érdekében, hogy minél minőségibb törvényelőkészítő anyagot tudjunk a Minisztérium kezébe adni, ugyanennek a szakmai műhelynek hirtelen egy olyan tudati metamorfózison kellett volna átmennie – félredobva a hittel, lelkesedéssel és alázattal a Minisztérium érdekében végzett munkát is –, amelynek eredményképp hirtelen a társadalmi vita egyik külső, véleményezői szereplőjévé válik, ráadásul egy olyan anyag vonatkozásában, amelynek meghatározó, nagy tartalmi jellemzőinek többsége tekintetében ő maga a forrásvidék?

Hol látja a legnagyobb problémákat?

A két legkardinálisabb részben, amely az összes többire a legintenzívebben kisugárzik: az alapelvi fejezetben, és az elsőfokú eljárásról szóló fejezetekben. Ezekben a fejezetekben nem csak pontszerűen elhibázott vagy szemléletmódjukban meghaladott és polgári igazságszolgáltatási diszfunkciókat előrevetítő szabályokat, hanem egy sor egyértelműen kimutatható tárgyi tévedést is találunk. Ezeket a fejezeteket biztosan módosítani kell, mégpedig jelentős nagyságrendben.

A jelen absztrakciós szinten és a beszélgetés előrehaladtával nyilván szűkössé váló terjedelemben talán elég példaként ennyi: Magától értetődik, hogy az egész kódexet (a nemperes eljárások révén pedig valamennyi, azaz több száz egyéb polgári eljárást) átható alapelveket hibátlan módon kell törvénybe foglalni. Ennek során – ahogyan arra egy sor modern külföldi kódex példaként szolgál – indokolt egyfajta mértéktartást tanúsítani, és a már több mint száz éve kiérlelt alapelvek körétől és tartalmától lényegesen nem eltérni. Az új kódexben ez nem valósul meg.

Emlékezetes, hogy a törvény tervezetének előkészítése során mind a témabizottsági, mind pedig a munkabizottsági fázisban a szakma túlnyomó többsége nem támogatta olyan újonnan megfogalmazott alapelvek törvénybe foglalását, amelyek a modern külföldi perjogi szabályozásokban is ismeretlenek törvényi szinten. Ennek ellenére az új kódexben hangsúlyosan megjelenik mind a perkoncentráció, mind pedig a felek eljárás-támogatási kötelezettségének „alapelve” (3-4. §). Mindkettőről elmondható, hogy nem rendelkeznek a perjog értelmében vett alapelvi tartalommal és ennek megfelelően nem azonosítható olyan perjogi szabályozó, amelynek értelmezése során bármilyen további szerepet játszhatnának.

Ezen felül a nagy perjogi rendszerek és így a magyar perjog által is tisztán kidolgozott, tradicionálisan elfogadott alapelvek egyik legfontosabbika egyértelműen tévesen került megfogalmazásra az új Pp.-ben. A 2. § (1) bekezdése szerint „A felek szabadon rendelkeznek perbe vitt jogaikkal.” A rendelkezési elv azonban teljesen mást jelent és még érintkezési pontja sincs azzal, hogy a perbe vitt jogaikkal hogyan rendelkeznek a felek, mert ez utóbbi szabadságot és annak korlátait az anyagi jog határozza meg, így az a perjogi jogalkotásnak nem tárgya. Végül a kódex nem veszi át az előkészítés során széles körű szakma konszenzussal elfogadott percél-meghatározást sem, amely pedig kifejezetten az Alaptörvény tudományos megalapozottságú perjogi konkretizálásával valósult meg. Az összes többi alapelv megfogalmazásával is komoly problémák vannak, ezekre most nem térek ki részletesen, csak felhívom a figyelmet a szabályozás részben redundáns, részben az egyes szabályok alkalmazásának előreláthatóságát és ezzel a jogbiztonságot elrelativáló jellegükre. Egy alapelvi fejezet (ha már van) kikezdhetetlensége nem kevesebbnek, mint az egész kódex bírák és egyéb jogalkalmazók (és nem utolsó sorban a jogkeresők) előtti tekintélyének alapfeltétele. Ezt a tekintélyt nem szabad kockára tenni, ezért az alapelvi fejezet módosítása jog- és társadalompolitikailag is elengedhetetlen.

Milyen következményei lehetnek a kódex módosításának?

Az attól függ, hogy milyen időpillanatban következik be a módosítás. A polgári perrendtartás az egyik olyan jogszabály, amely nagyon intenzíven és sok szállal átszövi a teljes joganyagot és komolyabb módosítása egy sor következmény-módosítást tesz szükségszerűvé az általa befolyásolt illetőleg funkcionálisan áthatott egyéb jogforrásokban. Ráadásul egy új Pp. hatálybaléptetése szükségszerűen együtt jár egy nagyobb volumenű „salátatörvény” elfogadásával, amely gondoskodik az új kódex jogági és jogrendszerbeli beágyazódásáról. Egy ilyen, a hatálybalépést lekísérő törvény(csomag) előkészítése nyilván gőzerővel halad a Minisztériumban. Végül azt se felejtsük el, hogy jelen állás szerint párhuzamosan lép hatályba a szintén új közigazgatási perrendtartás, amely részben új alapokra helyezi a közigazgatási bíráskodást és nem utolsó sorban nem csak a Pp. esetében említett jogági beágyazódást igényel, hanem komoly költségvetési és infrastrukturális vonzatai is vannak. A két kódex számos ponton kapcsolódik egymáshoz illetőleg tekintettel kell lennie az egyiknek a másikra. Minden jelentősebb változásnál tekintettel kell lenni a másik kódex megoldásaira is. Nyilvánvalóan a kívánatos helyzet az lenne, ha már a hatálybalépés időpontjáig a felismert hibák módostások útján kijavításra kerülnének és nem a már alkalmazott jogszabályt kellene revízió alá vonni. A törvénybe foglalt és jelenleg ennek megfelelően tervezett 2018. január 1-i hatálybalépésig azonban ez egyre kivihetetlenebbnek tűnik. Szakmai meggyőződésem ezért az, hogy a polgári igazságszolgáltatás mind azonnali, mind rövid-, mind pedig hosszú távú érdekeit az szolgálná legjobban, ha a törvényhozó a kódex szakmai hivatásrendek konszenzusán alapuló tökéletesítése mellett döntene, és annak megtörténtéig a hatálybalépést elhalasztaná.

Az új kódex egyik legjelentősebb újításaként tartják számon a jogvita eldöntésének gyorsítását szolgáló osztott perszerkezetet. Összefoglalná ennek a lényegét és jelentőségét?

Az osztott perszerkezet a kodifikáció megkezdésének zászlóshajója volt, amely lényegében a perfelvételi eljárásnak, mint a főtárgyalástól elhatárolt szakasznak a formális bevezetését jelenti. 2013 tavaszán, amikor kijött a fent említett kormányhatározat, sor került ebben az épületben (szerk.: ELTE ÁJK) egy konferenciára, ahol az egyik legfontosabb célként az került megfogalmazására, hogy a jogvita személyi és tárgyi kereteinek a korai szakaszban történő végleges fixálására, illetve a jogvita kereteinek a meghatározására, a perrendi kódexben részletesen szabályozott keretek között kerüljön sor.

Mi a fő célja az újításnak?

A jogvita elhúzódásának az egyik fő oka az állításoknak és a bizonyítási eszközöknek a „csepegtetése”. A személyi, de leginkább tárgybeli, ténybeli, állítási kereteknek a több tárgyalásra elhúzódó részbeni előadhatósága. Ha erre egy perrend lehetőséget ad, és nem korlátozza azt, akkor az a feleket tartalmi „szabotázsra” fogja ösztönözni. Vagyis arra törekszenek, hogy minél későbbi időpontra tolódjon az az állapot, amelyben minden nyilatkozatukat előadták, azaz minél későbbi időpontban álljon be a felek „szaván-foghatósága”. A jogvita személyi és tárgyi kereteinek a minél korábbi időpontban és a véglegesség igényével történő rögzítését szolgálja tehát az osztott perszerkezet és azon belül a perfelvételi szakasz beiktatása. A fő cél leegyszerűsítve az, hogy a bíróság és a felek között innentől kezdve ne lehessen véleménykülönbség vagy rejtve maradó félreértés arra vonatkozóan, hogy pontosan miről szól a jogvita és így végső soron a cél az ún. meglepetés-ítéletek elkerülése, valamint az utóbbiakkal tartalmilag egyfokúvá váló per kockázatának kizárása. Ilyen értelemben a megfelelő és a Szakértői Javaslatban kidolgozott perfelvételi eljárás az Alaptörvény bírósághoz való fordulás és egyben a jogorvoslathoz való alapjogainak érvényesülését hivatott szolgálni.

Hogyan szolgálja az új intézmény ezt a célt?

Az osztott perszerkezet funkcionálisan azért alkalmas a fent említett célra, mivel lényegében kimondásra kerül, hogy a perfelvételi szakban a kereset tartalmának és az ellenkérelmi tartalomnak világosan rögzülnie kell. A perfelvétel lezárásakor a bíró olyan helyzetbe jut a felekkel, hogy előre látható és ilyenként a bíróság által is rögzített releváns tényekre és állításokra vonatkozóan lesz folytatható az eljárás érdemi szakasza.

Ön szerint képes lesz betölteni a funkcióját az intézmény?

Az elfogadott kódexben – ellentétben a Szakértői Javaslattal – mind a perfelvételi, mind a főtárgyalási szakaszt nagyon erősen jellemzi egy kizárási illetőleg eventualitási gondolat, amely középpontba helyezi azt a gondolkodásmódot, hogy a fél által elmondottak után, a perfelvételi eljárás lezárását követően bizonyos érveket a fél ne adhasson elő. Ehhez kapcsolódóan nagyon sok fórumon elmondtuk, megírtuk, hogy a perjog feladata nem abban fogható meg, hogy mindenáron minél gyorsabban lezáruljon a per. Ezek a korlátozó szabályok a preklúzió túlhajszolását jelentik, amely formalizmus arra jó, hogy a jogvitát idősíkjában ugyan hamar lezárják, arra azonban alkalmatlan, hogy a felek között felmerülő vitát a véglegesség igényével rendezzék. A kiszoruló tényezők pedig új vitákat eredményezhetnek. A gyorsítási szándék tehát gyorsan képes egy ellenirányú hatást kiváltani: egy idősíkját tekintve gyorsan, de a felek között nem kihordott vitás elemeket meghagyó, mert a határidőkkel és a kizárási gondolattal absztrakt gyorsaságra törekvő per helyébe újabb perek lépnek a kényszeresen nyitva hagyott elemek megoldása érdekében. Hosszú távon ez éppen a hatékonyság és a gyorsaság ellen hat.

Találhatók az egész kódexet átható problémák a szövegben?

Igen, megállapítható például, hogy amíg az alapelvekről, illetve a pert irányító és jelenleg is normaszintű elvek tartalmáról eddig nem volt vita, addig az új rendszer egyértelműen vitát nyit ezen a területen, mivel új tartalmakat határoz meg. Olyan alapelvi rendelkezéseket is találunk, amelyek idegenek a kontinentális eljárásjogtól. Ilyen például az igazmondási kötelezettség objektivizálása és – legalábbis a törvény megfogalmazásában – átláthatatlan szankcionálása.

Ugyanilyen átívelő probléma a kizárási gondolat nagyon hangsúlyos megjelenése, az eventualitás meghaladott gondolatának beszivárgása. A per során meghatározott feltétel vagy időpont bekövetkezése után állításnak, védekezési eszközöknek stb. kizárása végül odavezet, hogy rendszerszinten a polgári per nem a felek jogvitájának átfogó rendezését és a tényleges jogbékét, mint társadalompolitikai célt szolgálja, hanem a jogvita szegmentálódását, egyes aspektusokra korlátozott és csak statisztikai elintézési számot növelő rész-elintézést, ami mögött felsejlik az újabb, mert a jelenlegiből a gyorsítás formális és rövidlátó céljával kizárt állításokra, tényekre alapított per.

Melyek azok a legfőbb témák, amelyekre mindenképp érdemes odafigyelni majd az új szabályok alkalmazása során?

Nyilvánvaló újítás, amire a gyakorlatnak oda kell majd figyelnie, az általános törvényszéki hatáskör, és az ahhoz kapcsolódó képviseleti formula kérdése. A kötelező jogi képviselet tágabb körben fogja felvetni az ügyvédi felelősség kérdéseit, ugyanis azok a szabályok, amelyeket én a szakma oldaláról kritizálok, mint például a hatálytalanság, a preklúzió nagyobb tömegű szabályai, valójában az ügyvédek részéről igényelnek majd az eddigiektől részben eltérő felkészülést már a per korai szakaszában, sok formalitásra is ügyelve.

A szükséghelyzet mind az állítási téren, mind a bizonyítékok értékelése körében új jogintézményként jelenik meg. Módosítás hiányában a gyakorlatra fog várni az érintett szabályok racionális tartalommal való kitöltése. Szintén explicit szabályok vonatkoznak a jogsértően beszerzett bizonyítási eszközre, ez szintén tanulási folyamatot tesz majd szükségszerűvé az eddigi bírósági gyakorlathoz képest is.

Teljesen új és tanulandó szabályok vonatkoznak majd a csoportos igényérvényesítésre. Ennek  a mechanizmusaival egyelőre elsősorban külföldi példák alapján lehet professzionálisan megismerkedni illetve az azokból táplálkozó újabb magyar szakirodalomból.

Végül a nemzetközi szabályozóknak a Pp.-be történő felvétele, hivatkozása, ahogyan azt mi javasoltuk, nem valósult meg, tehát a rendszer továbbra is részben atomizált maradt. Ez szükségessé teszi azt a figyelemfelhívást, hogy a gyakorló jogászoknak folyamatos kitekintést kell tennie a nemzetközi és az uniós jogra.

Mindezen témákkal és általában is az új Pp.-vel foglalkozik tudomásunk szerint egy jövő heti, Professzor Úr által vezetett egynapos intenzív konferencia…

Így van. Mindennek megvan a maga helye és ideje. A gyakorlati szakemberek számára szervezett konferencianapon kevésbé a kritikai hang lesz az uralkodó (bár azt teljesen kizárni nem tudom), a feladatunk ott – ahogyan az egyetemi tanórákon is – a tárgy és a hozzá kapcsolódó tudásunk és tapasztalatunk fegyelmezett átadása. Ezt olyan elismert szaktekintélyek fogják előadásaikkal megvalósítani, akik meghatározó szerepet játszottak az új Pp. előkészítő munkálataiban és akikről a beszélgetésünk korábbi szakaszában már elismerően szóltam.

Varga István az ELTE Polgári Eljárásjogi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára, a KNPLAW Nagy Koppany Varga and Partners társvezető ügyvédje, a Polgári Perjogi Kodifikációs Főbizottság tagja és tudományos titkára, a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia vezető tanára, a Lipcsei Egyetem tiszteletbeli professzora, a Kúria több joggyakorlat-elemző csoportjának tagja, a készülő európai eljárásjogi modelltörvény szövegét előkészítő ELI-Unidroit munkacsoport tagja, magyar, valamint német és angol nyelvterületen megjelenő, vezető polgári eljárásjogi tárgyú kommentárok társszerzője, a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara által első díjban részesített összehasonlító perjogi és választottbírósági eljárásjogi tárgyú monográfia szerzője, számos külföldi és nemzetközi választottbíróság választottbírája, Magyarország választottbírája a washingtoni székhelyű Nemzetközi Befektetési Választottbíróságon (ICSID), első diplomája szerint német nyelv és irodalom szakos bölcsész.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Arsbonit a Facebookon. Videós tartalmainkért pedig látogass el a Youtube csatornánkra.