Az orvosi műhiba vizsgálata – az egészséges „beteg” betegként történő kezelése

Napjainkban a 21. század szerves részét képező a médiumokból – hírműsorokból, újságcikkekből, illetve az internetről – gyakran hallhatunk a köznyelvben is ismert „orvosi műhiba” fogalmáról.  Az orvosi műhiba, mint terminus technicus, a hétköznapi szóhasználatban közismert fogalom. Az orvosi műhiba, mint olyan viszont, a hatályos hazai jogalkotásban nem jelenik meg explicit módon. Ennek oka az, hogy a jogászközösség kerüli a fogalomként történő konkrét használatát, hiszen a jogi szakirodalomban a fogalom komplexitása jellemző, az igazságügyi orvostan által meghatározott, az orvostudomány általános szabályait sértő orvosi magatartás széleskörű, nehezen körülhatárolható. [1]

Az orvosi tevékenység, és az abból eredő felelősség

Az orvos műhiba jellemzően az orvosi tevékenység körébe tartozó feladatok ellátásakor merül fel, mely tevékenységet számos kockázati tényező befolyásolja. [2] Az orvosi tevékenység megfigyelése és a kockázati tényezők elemzése során vizsgálandó, hogy az orvos és annak betege között létrejött polgári jogi kapcsolat mely szakaszában történt az egészségügyi szolgáltatások keretében történő károkozás vagy sérelem.

Kiemelendő, hogy már a beteg tájékoztatásakor, illetve diagnosztizálásakor is megállapítható az orvos felelőssége, amennyiben a tájékoztatás téves vagy nem megfelelő, továbbá, ha a diagnosztizálás téves vagy a kezelés hibás. Cikkemben az utóbbi esetet kívánom kifejteni, a Debreceni Ítélőtábla döntésén keresztül.

Az egészséges „beteg” betegként történő kezelése

Az orvos betegségdiagnosztizálása során felmerülő sajátos eset az egészséges „beteg” betegként történő kezelése. Az egészséges személy indokolatlan kezelése esetén a betegnek sérülhetnek a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:43. § a) pontjában meghatározott testi épség és egészséghez fűződő személyiségi jogai, ennek következtében a kezelés testi és lelki hatásai maradandóak és súlyosak lehetnek.

Sérülhet az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 77. § (3) bekezdésében meghatározott rendelkezés is, mely értelmében minden beteget – az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül – az ellátásában résztvevőktől elvárható gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni.

Az egészséges személy nem indokolt kezelése a nem vagyoni kártérítés körében jelentős kompenzációkkal járhat.  A cikkben említettek szerint a személyiségi jogok sérelme – többek között a Ptk.-ban nevesített élet, testi épség, egészség megsértése és emberi méltósághoz való jog – gyakran fordul elő az egészségügyi kártérítési eljárásokban is. Az utóbbi években a bírósági gyakorlatban megjelent a nem vagyoni kártérítés szerepe. A nem vagyoni kár felbecsülhetetlen, ez csak szubjektív mércével mérhető fel, Dr. Lábady Tamás szerint „a nem vagyoni károk vagyoni mércével mérhetetlenek, így a kártérítés a sérelemhez képest mindenképpen inadekvát”. [3] Ebben az esetben a személyiségi jogok vagyoni szankcionálása sérelemdíjjal, kompenzációval történik.[4]

Az egészséges beteg betegként való kezelésének esetét vizsgálta a Debreceni Ítélőtábla a Pf.I.20.022/2016/6 számú ítéletében. A tényállás szerint a felperes festékes anyajegyét az alperes orvosnál eltávolították, melynek szövettani vizsgálata során az orvos rosszindulatú, IV. stádiumú melanómát diagnosztizált. A kezelőorvos a diagnosztizálás felállításához egy elcserélt leletet használt, melyet egy azonos nevet viselő páciens leleteivel cseréltek el. Az orvos kezelését követően „11 hónapon keresztül 31 alkalommal végeztek vizsgálatokat, melynek során hét indokolatlan laborvizsgálat, három indokolatlan EKG vizsgálat, két indokolatlan UH vizsgálat és két indokolatlan CT vizsgálat elvégzésére került sor a felperesen. A felperesnek interferon kezelést írtak elő, melyet naponkénti rendszerességgel saját maga injekciózásával kellett véghez vinnie, ilyen módon 120 alkalommal kellett önmagát injekcióznia.” A vizsgálatok és az interferon kezelések alatt azonban pajzsmirigygyulladás, depressziós zavar és pánikbetegség alakult ki a betegnél a vérnyomás betegsége mellett. Az interferon mellékhatásaként fizikai fájdalom lépett fel, emellett megemelkedett a beteg fehérvérsejt- és trombocitaszáma. Indokolatlanul nagymértékű fogyás, hajhullás, szívritmuszavar és hasi fájdalom lépett fel nála. A kezelések hatásának eredményeképp végtagfájdalma és ebből eredő állóképesség csökkenése, alacsonyabb fizikai aktivitása mind a mai napig fennáll. Az ítélet megállapította, hogy a munkahely esetleges elvesztésének terhét is hordozta ebben az időszakban a felperes. Emellett lelkileg és anyagilag a felperes felkészült arra, hogy „a rák végső stádiumára tekintettel halála elkerülhetetlen, s ennek napi szinten megjelenő nyomasztó terhével együtt kellett élnie”, ezzel az orvos a betegnek testi, lelki sérelmet, maradandó egészségkárosodást okozott.[5]

A kezelés során a felperes befelé forduló lett, hangulata deprimálttá vált. Családi kapcsolatai, házastársához fűződő kapcsolata átmenetileg jelentősen megromlottak, melynek okai az ingadozó kedélyállapota, állandó erős izomfájdalmai és a kezelések mellékhatásai voltak. A felperes fizikai teljesítőképessége jelentősen csökkent, és a történtek hatására az orvos-beteg viszony legfőbb alkotóeleme, a bizalmi elv megrendült. A bizalmi elv magában foglalja a beteg bizalmát abban, az orvos az egészségügyi szolgáltatás ellátása során a szakszerű és gondos eljárásért felel, követve a meghatározott szakmai alapelveket, szabályokat, iránymutatásokat. Ennek megszegése esetén, gondatlanságáért súlyos következményekkel felel.[6]

A felperes 11 hónapos kezelés után értesült a leletek elcseréléséről és arról, hogy nem volt rosszindulatú daganata. A majdnem egy éves kezelések eredményeképp, és az azt övező tudat miatt a kezelések végétől számított következő öt évben poszttraumás stressz szindrómája állt fenn a „betegnek”. A felperes a keresetében vagyoni és nem vagyoni kár megfizetésére kérte kötelezni az alperest azzal, hogy a szükségtelen kezelések következményeképpen személyiségi jogai sérelmet szenvedtek.

Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, hogy az alperes megsértette a felperes testi épséghez és egészséghez fűződő jogát azzal, hogy kórszövettani lelet készítését követően a felperes leletét más páciens leletével összecserélte, és emiatt a felperest 11 hónapon keresztül szükségtelen egészségügyi beavatkozásoknak vetette alá. A nem vagyoni kártérítés káreseménykori tőkeösszegét 7 000 000 forintban határozta meg. Az ítélet indokolása szerint „az alperes a felperes testi épségéhez és egészséghez fűződő személyiségi jogát megsértette, amely a sérelem kompenzálását állapította meg. Alaptalannak találta azt az alperesi védekezést, hogy a felperes életminőségében ne következett volna be negatív változás; a lefolytatott bizonyítás alapján ennek ellenkezője volt megállapítható, ezért az életvitelben és életkörülményekben bekövetkezett változásokat is értékelni kellett a nem vagyoni kár összegszerűségének meghatározásánál.” [7]

A beteg lehetőségei

Fontos megvizsgálni, hogy a betegnek milyen lehetőségei vannak abban az esetben, ha az egészségügyi szolgáltatás által károsult. A károsult fél megegyezhet a károkozóval peren kívül, vagy kártérítési pert indíthat. A peren kívüli megegyezéseknél akár öttől húsz millió forintig terjedő kár megtérítése is lehet a megegyezés tárgya. Amennyiben a károsult polgári jogi pert indít a károkozó ellen, a kártérítés összege a műhiba súlyosságától, a felperesek számától, a per hosszától, és a kért vagyoni és nem vagyoni kártérítésektől függ.

Az egészségügyi szolgáltatások körében történő károkozás, az orvosi műhiba perek vonatkozásában számos kérdés és tényező – többek között a károkozó felróhatósága, ok-okozati viszony a károkozó magatartása és a bekövetkezett kár között, kár és annak mértéke, a károkozó magatartása, szubjektív mérce vizsgálatának eredménye, a beteg életmódja – befolyásolja a megfelelő ítélet meghozatalát.

Összegzés

A kérdéskör számottevő erkölcsi és etikai kérdést vethet fel, ugyanis az ítéletekben meghatározott sérelemdíj (kompenzáció) vagy kártérítés nem feltétlenül téríti meg az okozott kárt, amely a károsult testi és lelki sérelmével, marandandó egészségkárosodásával – például gyakran agykárosodás, amputáció és bénulás –, családi és társadalmi életének tönkretételével járhat. A joggyakorlat viszont azt mutatja, hogy napjainkban az egyre magasabban megítélt összegek egyre inkább arányosak az okozott kár megtérítésével és az okozott sérelem kompenzálásával, azonban számos morális kérdést vethet fel az, hogy a kártérítés összege kompenzálhatja-e a betegnek és hozzátartozóinak a gyászát, a testi fájdalmat, a lelki szenvedést, a gyógyulási esély elvesztését.

A szerző a Sárhegyi és Társai Ügyvédi Iroda gyakornoka.