Család az, akire mindig számíthatsz … vagy mégsem?

Mindenki hibás, még a COVID is

„A család létrejöttének biztos alapja a házasság, amely az egymás szeretetén és tiszteletén alapuló életközösség, ezért az mindenkor megkülönböztetett megbecsülést érdemel.”, írja ezt a 2011. évi CCXI. törvény, amely a családok védelméről szól.[1] Azonban mi történik azokkal, akik védelmet kell kapjanak azzal szemben akitől a szeretetet várták, és tisztelet helyett sokkal inkább az ellenkezőjét, lenézést, sértegetést kapnak? A COVID-járvány idején bevezetett kijárást korlátozó intézkedésekkel is főként az embereket próbálták védeni, a családokat biztonságban tartani. Azonban mint kiderült, ez inkább csak rontott, mint segített egyesek helyzetén.

Családon belüli erőszakról általánosan

A családon belüli erőszak az 1960-as években vált kutatási témává, mint szociológiai jelenség vagy kriminológiai entitás. Kriminológiai meghatározás szerint a családi erőszak embertől eredő, a cél elérésére alkalmas pszichikai vagy fizikai erő, ami a másik személyre közvetlenül irányul. Az erőszak más formáitól a családon belül elkövetett, a családtagok ellen irányuló cselekményeket az életkortól és nemi hovatartozástól függő egyenlőtlenségek okozta anyagi, érzelmi és szexuális függőség különbözteti meg, és legfőbb jellemzője, hogy zárt ajtók mögött zajlik.[2]

Az Alaptörvény különböző szakaszai a családon belüli erőszak sértettjeinek jogait és védelmét is biztosítják, amelyet az állam garantál. A II. cikk kimondja, hogy „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”; továbbá a III. cikk (1) bekezdése alapján „Senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni, valamint szolgaságban tartani. Tilos az emberkereskedelem.”. Ezen kívül a XV. cikk (3) bekezdés a nők és a férfiak egyenjogúságáról szól.[3]

Sokszor egy fogalom mögött több minden rejlik, mint amit az ember gondolna. A családon belüli erőszak a szóbeli erőszaktól, a becsületsértéstől az emberölésig fajuló bűncselekmények széles skáláján helyezkedhet el. Megnyilvánulási formáit tekintve beszélhetünk szóbeli-, lelki-, testi-, szexuális-, gazdasági (anyagi) erőszakról is. Ezen kívül ide sorolható még a zaklatás is.

Az erőszak egy szisztematikus magatartás, ami a mások feletti uralkodásra, illetve mások ellenőrzésére irányuló stratégia. Az információk és statisztikák[4] szerint az áldozatok túlnyomórészét a nők képezik, az elkövetők pedig férfiak, de ennek ellenére nem beszélhetünk egy általános női sértett – férfi elkövető felállásról. Egy férfi is lehet áldozat, és egy nő is lehet bántalmazó. A nők is lehetnek ugyanolyan agresszívak, mint a férfiak, azonban ők a fizikai erőszak helyett a lelki terrort alkalmazzák gyakrabban.

Egy 2015-ös jegyzet szerint Magyarországon az ellátórendszer elégtelensége miatt állami segítségre egy menekülni kényszerülő nő szinte egyáltalán nem számíthat. Egy felmérés szerint országunkban a családon belüli erőszak áldozatai átlagosan 5-12 intézménynél, szervezetnél, hatóságnál kérnek segítséget az erőszak megállítása érdekében, mielőtt vagy segítséget kapnak, vagy sok esetben azzal a kimenetellel is kell számolni, hogy megölik őket vagy gyerekeiket. [5]

„Miért nem lép ki a kapcsolatból, ha verik?”

A családon belüli erőszak nem olyan ritka dolog, mint ahogyan azt sok ember gondolná. A látencia egyik legfőbb oka, hogy sokan az áldozatok közül nem mernek lépni, vagy éppenséggel nem tudnak kilépni az abúzív kapcsolatból. Sokak fejében megfordul a kérdés, hogy miért is nem lép ki egy ilyen kapcsolatból, vagy akár a kijelentés, hogy ha nem lép ki akkor ott már az áldozattal van a baj. Számtalan ok tarthat benne egy személyt egy erőszakos viszonyban.

A bántalmazások legyen szó akár lelki, akár fizikai bántalmazásról, nem egyik napról a másikra történnek meg. Ez a legtöbb kutatás szerint egy hosszú folyamat, ami az izolációval, majd lelki bántalmazással veszi kezdetét. A korlátozások, illetve a másik személy kontroll alatt tartása hamar vezethet feszültség kialakulásához. Ennek korai betetőzése az első pofon. Ezek után az áldozat kétségbeesett, de egy bocsánatkéréssel az elkövetőből ismételten az a tökéletes személy lesz, akit a pofon előtt megismert.

Ezzel még nem ér véget a történet, hiszen a lelki bántalmazásnak több fajtáját is „bevetheti” a későbbiekben a bántalmazó, közöttük a gúnyolódást vagy sértegetést is. Ez egy célzatos folyamat, és amikor a helyzet súlyosbodik és az áldozat elmagányosodik, akkor az elkövető már ténylegesen uralma alatt tarthatja őt. Az áldozat önbizalmának, önbecsülésének teljes leépítése, a folyamat része, csakúgy, mint a támogató társas közegétől való elzárás, illetve emberi értékeinek elbagatellizálása és annak hangsúlyozása, hogy a bántalmazó az egyetlen ember aki őt elfogadja. Egy másik fajtája a lelki abúzusnak a tárgyak rongálása, de még az állatok bántalmazása is idetartozik, az azzal való fenyegetés, hogy amennyiben az áldozat nem tesz eleget a kéréseknek, akkor bántalmazza, vagy akár meg is öli a házikedvencüket a bántalmazó.

A fenti rövid leírásból már egy olyan képet lehet kapni, miáltal egy a laikus ember is láthatja, hogy miért is nehéz egy ilyen jellegű kapcsolatból kilépni. Ha egy ember önbizalmát szisztematikusan leépíti az egyik szerette, és ezáltal teljesen izolálódik, tehát sem a barátaival, rokonaival nem tartja vagy tarthatja a kapcsolatot, és a másik félre bízza az életét, akár nem is dolgozik, mert vagy meg van tiltva számára vagy olyan érzéseket keltett az áldozatban az elkövető, hogy ő munkavégzésre képtelen lenne; sok ilyen és hasonló okból kifolyólag nagyon nehéz visszaépíteni azt, amit elveszített, legfőképpen a saját önbizalmát. Dr. Morvai Krisztina a családon belüli erőszak jelentős kutatójának szavaival élve: „A fő feladatunk az a sértettek megtépázott, megrongált önbizalmának a helyreállítása.”[6] Ez a mondat szemlélteti azt, hogy egy áldozat rengeteg borzalmon megy keresztül, olyan környezetben él, és olyan sok ideig nem tud kiszabadulni, hogy szüksége van a környezetéből vagy akár kívülről érkező segítségre és a befogadásra.

Súlyosabb a helyzet, mikor közös gyermek is van. Lehet, hogy még a probléma kialakulása előtt született a gyermek, de akár egyfajta megoldásnak is vélheti az áldozat, hogy egy közös gyermek képes megváltoztatni a másik fél viselkedését. Megtörténhet, hogy a bántalmazó a gyermeket, mint egyféle eszközt használja fel oly módon, hogy amennyiben a másik fél úgy dönt kilépne a kapcsolatból, a gyermeket fenyegeti megveréssel vagy megöléssel. Azonban az is lehet, hogy a gyermeket egyidejűleg bántalmazza az áldozattal együtt. Amennyiben nincs gyerek, a fenyegetés egy közeli családtagra is kiterjedhet, akár az áldozat szüleire vagy más közelebbi rokonra, aki az áldozathoz közel áll.

Az áldozatokon való segítést és elfogadást a társadalom már ismeri, és számos szervezet igyekszik, hogy megkönnyítsék az életüket, illetve segítsenek annak újbóli felépítésében. Azonban a bántalmazókról sem lehet megfeledkezni. Sokkal nehezebb elfogadni, de valós tény, hogy ők is segítségre szorulnak. A múltjuk, illetve személyiségük megismerése sokat elárulhat, hogy miért tették azt, amit tettek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a jogi felelősségre vonás el kell maradjon, hiszen az elkövető esetleges pszichológiai problémája – amennyiben az nem keríti ki a kóros elmeállapot fogalmát – nem változtat azon a tényen, hogy egy embert bántalmazott. A megfelelő büntetési tétel kiszabása mellett a kötelező terápia előírása is fontos lenne, pszichológus segítségének kérése.

Hogyan kapcsolódik ide a COVID?[7]

A családon belüli erőszak világszintű probléma, aminek visszaszorításában a COVID nem játszott pozitív szerepet, sőt inkább elősegítette annak gyarapodását. A folyamatos összezártság sokak életére nem volt jó hatással. A kijárási tilalom az emberek védelme érdekében került bevezetésre, azonban ez nem mindenki számára bizonyult biztonságosnak, a kijárási korlátozások kimutatható szerepet játszottak a családon belüli erőszakról szóló jelentések számának jelentős növekedésében.

A járvány következtében tovább nőtt a nemek közötti egyenlőtlenség a sértettek tekintetében. Az EU-ban hetente nagyjából 50 nő válik családon belüli erőszak áldozatává és hal meg ennek következtében,[8] és ez a szám a korlátozások idején tovább nőtt. Ráadásul a segítség kérése is ennek következtében korlátozódott, mert a segítő központok egy része ideiglenesen bezárt vagy kisebb kapacitással működött, és az áldozatok környezetében lévő családtagok sokkal nehezebben vették észre az abúzusra utaló jeleket a korlátozások miatt.

2021-ben Franciaországban már a lezárások után egy héttel 32%-kal nőtt a családon belüli erőszakhoz kapcsolódó bejelentések száma, illetve Litvániában 20%-os növekedés volt megfigyelhető egy három hetes lezárás időszakában, mindezt összehasonlítva a 2019-es ugyanezen időszakban mért adatokkal.[9]

Az Európai Bizottság 2020. március elején fogadta el a 2020 – 2025 közötti időszakra szóló férfiak és nők közötti esélyegyenlőségi stratégiáját.[10] Az elkövetkezendő 5 évre vonatkozóan egy olyan keretet határoz meg, hogy miként is lehetne előmozdítani a nemek közötti egyenlőséget Európában és azon kívül. Ez a stratégia egy olyan elképzelésen alapul, amelyben mindegyik nem mentes az erőszaktól és a sztereotípiáktól. Elsőként a Bizottság 2021 márciusában a bérek átláthatóságára vonatkozó kötelező érvényű intézkedéseket javasolt. Annak érdekében, hogy a férfiak és nők egyenlő vagy egyenlő mértékű munkáért járó egyenlő díjazása elvének alkalmazását megerősítse, irányelvre irányuló javaslatot nyújtott be.

A Bizottság egy a nemi alapú erőszak elleni küzdelemre irányuló új jogalkotási kezdeményezésen dolgozik jelenleg, amiről 2021 februárjában nyilvános konzultáció indult. Azonban továbbra is kulcsfontosságú prioritás a Bizottság számára, hogy az EU csatlakozzon az Európa Tanács nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szóló egyezményhez (Isztambuli Egyezmény). 2020-ban a Bizottság elfogadta az áldozatok jogaira vonatkozó első uniós stratégiát, ezzel tovább erősítve a nemi alapú erőszak elleni uniós fellépést.

Isztambuli Egyezmény[11]

2014-ben lépett hatályba az első jogilag kötelező erejű nemzetközi eszköz a nők és lányok elleni erőszak nemzetközi szinten történő megelőzésére és felszámolására.

Az Isztambuli Egyezmény célja az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és „az elkövetők büntetlenségének megszüntetése”. 46 ország és az Európai Unió írta alá a konvenciót 2019 márciusáig. Törökország volt az első, aki 2012. március 12.-én ratifikálta, és őt követte 2013-2019 között 33 másik ország is. 2014. augusztus 1-jén lépett életbe az egyezmény, de ennek ellenére Magyarország kormánya 2020 májusában elutasította a ratifikációt a lentebb kifejtett okok miatt.

Az egyezmény több új bűncselekményt is megállapít, mint a kényszerházasságot, a nők nemi szervének megcsonkítását, a fenyegető zaklatást, a kényszersterilizálást és a kényszerabortuszt is. Azok az országok akik ratifikáltak kötelezettséget vállalnak arra, hogy megteszik a szükséges jogalkotási vagy más intézkedéseket annak érdekében, hogy korábban, a jogszabályokban nem szereplő cselekmények – mint a fentebb említetteké – elkövetése büntetendő legyen.

Az üzenet egyértelmű: a családon belüli erőszak és a nők elleni erőszak nem magánügy. Éppen ellenkezőleg. A családon belül elkövetett bűncselekmények különösen mély sebeket hagynak az áldozatokon, és súlyosabb büntetést lehet kiszabni az elkövetőre akkor, ha az áldozat házastárs, élettárs vagy családtag.

Magyarország még több pontban nem teljesített az egyezményben foglaltakat, mert többek között a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényt is módosítani kellene, valamint számos intézményrendszert szükséges kialakítani. Azonban a fő problémát az okozza, hogy az Isztambuli Egyezményben foglaltakkal szemben férfijogi szempontból több kritika is megfogalmazódott. Az egyezmény sokkal inkább feminista alapokra építkezik, amelyben a nőket úgy írja le mint elnyomott áldozatokat, és a férfiakat mint elnyomókat, erőszakos bűnelkövetőket.

Az egyezményben leírtak alapján, a saját hatáskörben nők védelmére hozott intézkedések nem minősülnek diszkriminációnak, így számos ponton fiúkat és férfiakat megkülönböztető kitételeket is tartalmaz, ami sérti a jogegyenlőséghez és az egyenlő bánásmódhoz fűződő alapvető emberi jogokat.

Rengeteg az ellentmondás. Mindenki mindenkinek és mindenkin is szeretne segíteni, de valaki vagy valakik mindig sérülnek ennek ellenére is. Az Isztambuli Egyezmény segít, de főleg a nőkön, ami nem baj, hiszen a realitás talaján maradva több női áldozat van feljegyezve, mint férfi. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy férfi áldozatok is léteznek, és nem feltétlen azért vannak kevesebben, mert ők mindent kibírnak és sebezhetetlenek, hanem a társadalom sokszor még a női áldozatokat is hibáztatja, általában nem elfogadóak velük szemben és a bántalmazott nők sokat szenvednek, míg segítő kezet kapnak. Így nem véletlen, hogy a férfiak, ha nem is a szégyenérzettől, de még ezt is beleszámítva inkább csendben visszavonulnak.

Fontos, hogyha egyenlőségre vagy egyenjogúságra törekedik az állam, illetve ezen belül is a társadalom, akkor aszerint is bánjon minden állampolgár az embertársaival. Mindenkinek jól jön néha egy segítő kéz, hogy valaki meghallgassa, hogy valakinek merjen beszélni és kiállni, elmondani mindent, anélkül, hogy előítéletek miatt kellene aggódnia.

Ez a cikk az Arsboni 2022 tavaszi Gyakornoki Programjának keretében készült.