Poggyászt kinyit, kart emel!

E cikk a Bird & Bird és az Arsboni által meghirdetett 2019. évi Cikkíró Pályázat keretében született.
Szerző: Dobó Sára Borbála

Emberi jogok és méltóság v. Biztonsági ellenőrzés

Gyorsuló szívverés, emelkedő pulzusszám – a feladott poggyásztól már sikerült ráfizetés nélkül megszabadulni, épphogy a 23 kg-s limiten belül volt, még jó, hogy azt a pulcsit végül a derekamra kötöttem reggel. A neheze azonban még hátravan: átjutni a nyilvános megalázáson (=biztonsági ellenőrzésen). Készségesen kapkodok le magamról mindent: órát, bizsu ékszert, övet, cipőt – a pult túloldalán álló hölgy azonban itt kedves mosollyal megállít: nem, azt talán nem lesz szükséges levenni. Nagy levegő, át a biztonsági kapun – nem sípol – egy megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem, azonban a következő pillanatban már ismét a jeges rémület szorongatja szívemet, ahogy a következő kapu őre magához int egy kézi scannelésre – és szaporán, ha lehet, mert feltartom az egész sort. Mivel nem találnak csempészárut rajtam, tovább fáradhatok, és amint lekapkodom az ingóságaimat a rohanó futószalagról – nem kapkodva, nehogy gyanút fogjon a már így is jeges tekintettel engem méregető bácsi – iszkolok is a duty free részlegbe, hogy megvegyem a repülés elmaradhatatlan kellékét: a családi csomag kiszerelésű M&M csomagot, hogy Budapestre már garantáltan kék legyen a nyelvem.

A húgom már kevésbé járt szerencsésen múltkori útján hazafelé: a köln-i repülőtéren gyanúsnak találták őket, és felnyittatták velük lelakatolt kézipoggyászukat. Ahogy ez természetesen ilyenkor lenni szokott, az elforgatható zár minden ima ellenére sem adta meg magát, a húgom barátnőjének anyukája pedig olyan ideges lett, hogy végül két állig felfegyverzett biztonsági őr figyelte, ahogy a lakattal szerencsétlenkedik – eredménytelenül. Az anyuka kétségbeesett kérdéseire, hogy miért éppen őket szemelték ki, a flegma arccal álldogáló német hölgy természetesen nem volt hajlandó választ adni, ahogyan a kétségbeesett könyörgések, hogy „le fogjuk késni a gépünket” is süket fülekre találtak. Végül a bőrönd bánta, amikor nagy nehezen egy csavarhúzó segítségével megszabadították láncaitól (a traumatikus élménynek két lyuk állít emléket): áttúrva persze semmi gyanúsat nem találtak benne a szigorú arccal figyelő biztonságiak – a húgomék azonban kis híján lekésték a gépüket a röpke fél órás intermezzó-nak köszönhetően.

A fent említett eset gondolkodtatott el, vajon milyen jogaink vannak a biztonsági ellenőrzések közepette, illetve meddig terjed a repülőtéri biztonsági személyzet hatásköre – cikkemben erre keresem a választ különböző szabályozásokat, eseteket vizsgálva.

A legtöbb írás és legkiterjedtebb szabályozás az emberi jogok érvényesülése érdekében az ezekre nagy hangsúlyt fektető Egyesült Államokban születik. Az ACLU (American Civil Liberties Union) nonprofit szervezet három jogásza egy Questions and answers Youtube-videóban értekeztek az elektronikus eszközök átvizsgálásának a negyedik alkotmánymódosítással való összhangjáról. A jogászok úgy vélték, amerikai állampolgárok és zöld kártyával rendelkező személyek nem kötelesek az elektronikus eszközeik jelszavainak megadására, ha azonban megtagadják ezen jelszavak kiadását, vállalják azt a kockázatot, hogy az eszközt elveszik és egy olyan mélyreható vizsgálatnak vetik alá, amellyel az eszközről már törölt elemek is visszakereshetővé válnak.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a Legfelsőbb Bíróság határozata alapján a negyedik alkotmánymódosítás értelmezésekor a határátlépésnél az egyén jogai és a kormány érdeke, biztonsága kérdésében egyértelműen az utóbbi javára billen a mérleg (Ameida-Sanchez v. United States, 1973). Sokáig a legkisebb gyanú felmerülése nélkül is fel voltak jogosítva a repülőtéri hatóságok az utasok lezárt kofferjeinek átkutatására (United States v. Montoya de Hernandez, 1985), ma azonban már legalább gyanúnak kell felmerülnie az adott poggyásszal kapcsolatban, hogy azt felnyitva átfésülhessék.

Azok számára, akik csak Visá-val érkeznek az USA-ba, nem ajánlott megtagadni a jelszó kiadását, ugyanis ebben az esetben az országba való belépést is megtilthatják számukra a hatóságok. Hiába tagadhatják meg a jelszó kiadását amerikai állampolgárok és zöld kártyával rendelkezők, az eszközeiket kötelesek vizsgálat céljából átadni. Amennyiben nem szeretnénk, hogy személyes adatainkhoz hozzáférjenek, Esha Bhandari, az ACLU munkatársa azt javasolja, töltsünk le minden személyes adatot akár pendrive-ra, akár a felhőbe, hogy az elektronikus eszköz ellenőrzésekor ezekhez ne férjenek hozzá illetéktelenek – vagy megpróbálhatjuk az emberi segítőkészségre apellálva megkérni az illető biztonsági személyt, hogy ne vizsgálja át készülékünket, mert az azon talált fájl elolvasásával minket ügyvédi titoktartásunk megszegésére kényszerítene azzal, hogy a szerződéshez illetéktelen személy hozzáfér.

Az utasoknak nem tehetnek fel jogszerűen politikai nézeteikkel, vallási hovatartozásukkal kapcsolatos kérdéseket, ezekre nem kötelesek válaszolni. Ha kapnak ilyen jellegű kérdést, az azt feltevő személyzet felettesét is a helyszínre jogosultak hívni a visszaélés jelzése végett. Egyes utasok már a beszállókártyájukon is találkozhatnak egy SSSS kóddal – ez a secondary security screening selection kifejezés akronímája, amelyet elvileg véletlenszerűen osztogatnak az utasok között – annyit azonban már elismertek a hatóságok, hogy az egy útra vásárolt jegyek, valamint a készpénzes fizetés magára vonzza a figyelmüket, ezáltal az SSSS besorolást is.

Ha eddig nem lett volna elég kellemetlen megadásra készen magasba emelt kezekkel ácsorogni az átvilágításnál, Jason Harrington, ex-TSA ügynök (Transportation Security Administration) vallomása után sem fog megjönni hozzá a kedvünk. Jason Harrington a Politico-nak írt cikkében számolt be a chicagói O’Hare reptéren eltöltött éveinek tapasztalatairól. Külön, ablaktalan és – hogy, hogy nem – biztonsági kameráktól mentes szobában verődtek össze az ügynökök egy kis szórakozásra: az utasok röntgenfelvételeinek elemzésére. És hogy senki ne maradjon ki a buliból, külön kódjaik voltak arra, ha nagy érdeklődésnek örvendő egyének közeledtek az átvilágítás felé. Ilyenek például a „yellow alert” (vonzó nő sárga ruházatban), „code red” (vonzó nő piros ruházatban), „Xray xray xray!” (vonzó nő), „alfalfa” (vonzó nő) és „fanny pack, lane 2” (amely jelentését az előzőek alapján talán nem nehéz kitalálni: vonzó nőt kódol).

Bár a Politico-ban megjelent cikke nagy port kavart, Harrington nem ezért hagyta ott a TSA ügynöki karriert: mindig is író szeretett volna lenni, cikke után pedig egy könyvet is meg akar jelentetni élményeiből. A reptér tagadta az ex-ügynök által napvilágra hozott információk hitelességét, pedig még csak nem is a kukkoló ügynökök problémája a legszomorúbb az egész röntgenes ellenőrzésben: maga a röntgeneket gyártó cég sincs meggyőződve a gépek eredményességétől: nem lehet egyértelműen felfedezni például egy testre erősített robbanóanyagot sem. Amikor a TSA ügynököket kérdezték, az utasok megnyugtatták őket, hogy a röntgen nincs káros hatással a szervezetükre, a saját egészségüket azonban féltették, nem is alaptalanul: a röntgeneket gyártó cég egyik munkatársa sajnálatát fejezte ki azok iránt a váradós nők iránt, akiket a biztonságiak azzal nyugtattak, hogy a sugár nem veszélyes a magzatra.

Röntgenes ellenőrzésre azonban senkit nem lehet kényszeríteni: utasként jogunkban áll egy ügynök által végzett ellenőrzést választani. Az ügynök nemét mi határozhatjuk meg, valamint magunkkal vihetünk egy személyt az ellenőrzésre biztonsági okokból, ahogy az ellenőrzést végző ügynököt is köteles egy munkatársa felügyelni. Csak a külső ruházatot vagyunk kötelesek levenni, vallási hovatartozásunkat szimbolizáló ruhadarabot pedig nem vetethetnek le senkivel publikusan, legfeljebb elkülönített helyen – a szikh férfiak szakrális jellegű turbánját például, amelyhez idegen nem nyúlhat, csak a viselőjük távolíthatja el. Amennyiben ilyesfajta ellenőrzésen sem kívánunk átesni, senki sem kényszeríthet rá – ez azonban automatikusan maga után vonja a repülési engedély megtagadását is.

És hogy mennyire véletlenszerű a különlegesen vizsgáltak listája? Harrington-nak külön mondókája volt arra a tizenkét nemzetre, amelyek tagjait automatikusan második ellenőrzésnek kellett alávetni. A listában többek között Szíria, Észak-Korea, Kuba, Afganisztán szerepeltek; érdekes módon azonban Szaúd Arábia és Pakisztán nem szerepeltek a listán politikai okokból kifolyólag. Ha pedig valaki felkerül a kormány figyelőradarjára, nem kerül onnan le egykönnyen – mi sem bizonyítja ezt Zainab Merchant amerikai állampolgár véget nem érő kálváriája. A hölgy, bár amerikai állampolgár, a Harvardon végzett és a ZR Studios CEO-jaként dolgozik, ismétlődő megaláztatásoknak van kitéve, valahányszor repül – ezért már igyekszik az utazás ezen formáját minden lehetséges alkalommal mellőzni. A háromgyermekes anya megpróbáltatásai pontosan megfigyelhető sablonként ismétlődnek: nem tudja otthon kinyomtatni a beszállókártyáját, ezért egy-két órával hamarabb kell érkeznie a repülőtérre, hogy a légitársaság munkatársai felhívják a washingtoni központot, repülhet-e. Ezt követi a biztonsági ellenőrzés, ami az ő esetében egy további órát igényel, hiszen egy gyors röntgenkép helyett egy teljes testes ellenőrzés vár rá, emellett a többi utas előtt ki kell ürítenie táskája teljes tartalmát, kiteregetve magánélete legszemélyesebb tartozékait.

Ezzel azonban nincs vége: percekkel azután, hogy átment az ellenőrzésen és megkeresi beszállókapuját, nem maradhat egy pillanatra sem egyedül: egy újabb TSA ügynök biztosít számára társaságot, hogy egy második ellenőrzésen is átessen – az ügynök természetesen a legnagyobb diszkrécióval vonja félre, véletlenül az összes utastársa szeme láttára. Az USA-ba visszatérve talán még nehezebb a helyzete: volt rá példa, hogy hat órát kellett várnia egy hideg várószobában, étel, ital és telefonkapcsolat nélkül, síró gyermekeit nyugtatva. Az ACLU a történetét megismerve panaszeljárást indít a nevében, minthogy a hölgy ilyen jellegű próbálkozásai eredménytelenek voltak, hiszen a hatóságok soha nem ismerték el, hogy az újra és újra megismétlődő procedúra nem a véletlen műve.

Visszakanyarodva Európához: több német cikk is foglalkozik azzal a problémával, hogy mi történik, amennyiben a biztonsági ellenőrzés elhúzódásának köszönhetően késsük le gépünket. A müncheni repülőtérről nyaralni induló férfi és családja a rosszul megszervezett biztonsági ellenőrzés miatt késték le gépüket, ezért a reptér állta az új jegyek árának 80%-át. Franfurt am Main repülőterén a bevezetésben elbeszéltekhez nagyon hasonló eset történt: egy férfit kézipoggyászát gyanúsnak vélt tárgyak miatt ellenőrizték tüzetesebben, olyannyira, hogy a férfi aznap már nem is repülhetett, új jegyének árát pedig a repülőtér állta, felismerve a biztonsági ellenőrzés rendszerének hibáját. Természetesen a fent említett esetekben is csak azért állhatott elő jogos kártérítési igénnyel az érintett utas, mert megfelelő időben érkeztek meg a repülőtérre. Amennyiben nem számolunk rá két-két és fél órát a gép indulása előtt az ellenőrzésre és becsekkolásra, kártérítési igényünk nem lesz megalapozott.

2011-ben az akkor még Ferihegy névre hallgató budapesti repülőteret nem biztonságos repülőtérré nyilvánították az ott dolgozók eljárása következményeként. A Malév dolgozók Szabó Máté ombudsmannak címzett panaszlevelükben beszámoltak számtalan esetről, amelyben biztonsági ellenőrzés örve alatt megalázó szexuális zaklatásnak voltak kitéve: stewardesseket tangájuk mélyebb behúzására szólítottak fel, melleiket és combjukat tapogatták végig „borotvapengét keresve”. Amennyiben nem engedelmeskedtek lelkesen a „Pörögj, kislány!” felszólításnak, kártyájuk bevonásával fenyegették meg őket –bár a stewardessek minden alkalommal tüzetes ellenőrzést kaptak, megfigyelték, hogy egyes civil ruhás egyének minden ellenőrzés nélkül, kedvükre járhatnak ki-be a repülőtéren. A Malév egyik pilótája a legsötétebb new york-i korszaknál is rosszabbnak minősítette a repülőtéren uralkodó állapotokat, hozzátéve, hogy bár Európában mindenhol azonos szabályzat van érvényben, sehol sem tapasztalt a budapesti állapotokhoz még csak hasonlót sem.

Az egyre szaporodó panaszleveleket Szabó Máté ombudsman állásfoglalása követte, aki felháborítónak titulálta a repülőtéri biztonsági dolgozók magatartását és a kormány, valamint a repülőtér üzemeltetőjének figyelmét hívta fel az áldatlan állapotok javítására. Az ombudsmant megdöbbentette, hogy nem volt alapvetés az sem, hogy a kézzel végzett biztonsági ellenőrzést csak az ellenőrzendő személlyel azonos nemű végezheti – ezt az állítást azonban a repülőtér vállalati kapcsolatok igazgatója tagadta. 2011 óta sokat javult a helyzet, a repülőtéri vezetőség, felismerve (ha nem is elismerve) a problémát több munkavállalóját is elbocsátotta, és megszigorította a biztonsági ellenőrök felügyeletét.

Összességében elmondhatjuk, hogy a repülőtéri biztonsági ellenőrzés elsődlegesen a veszélyes elemek kiszűrését hivatott elvégezni, biztonsága érdekében pedig minden utas hajlandó kisebb kellemetlenségeknek alávetni magát – a probléma ott kezdődik, amikor sokan megfeledkeznek a másik emberi mivoltáról hatalmukat fitogtatva, amikor a másik embert felesleges megaláztatásoknak vetik alá saját maguk szórakozására, és amikor egy kis kedvesség és együttműködés helyett az együttérzés teljes hiányában bánnak egymással. A repülőtéri biztonsági ellenőrzés még jócskán javításra szorul az egész világon, és ahelyett, hogy vallási, etnikai hovatartozás vagy politikai nézet miatt figyelnek meg embereket, a valóban fenyegetést jelentő személyek felismerésére kellene helyezni a hangsúlyt az ellenőrző berendezések javításával – hogy az intim piercingek helyett inkább a robbanóanyagot fedezhessék fel az utas testén.