Véget ért a térdig érő várak korszaka

A XV. század óta nem látott mértékű várépítések kezdődtek szerte az országban

Luxemburgi Zsigmond is megirigyelné azt az igyekezetet, ahogy a Nemzeti Várprogram hozzálátott középkori váraink újjáépítéséhez. Számos kérdés felmerül a tudományos körökben arról, vajon rekonstruálni tudjuk-e a hajdan volt főúri lakhelyeket. Egyáltalán szabályozza valami a várépítést?

Ami nincs meg papíron, kipótoljuk szabadon

A hazai épített örökségvédelemnek komoly hagyományai vannak az országban, már a XIX. században kiemelt figyelmet fordítottak arra, hogy a Rákóczi-féle szabadságharc után sorra felrobbantott és elhagyott váraink ne merüljenek teljesen a feledés homályába. Ennek a heroikus munkának egyik úttörője volt Schulek Frigyes, aki például a János-hegyi Erzsébet-kilátót vagy a Halászbástyát is tervezte. (2016-ban ünnepeltük születésének 175. évfordulóját, itt egy remek Urbanista cikk róla.) Önálló munkái mellett a Műemlékek Országos Bizottságának alapítójaként az ország első számú restaurátoraként működött. Leghíresebb műve a budai Mátyás-templom, amely soha nem nézett ki úgy, mint ahogy azt mai formájában láthatjuk. A korban elfogadott volt, hogy a középkori épületek helyreállításakor

a dokumentáció útján nem igazolható részleteket a restaurátor saját fantáziája alapján állította helyre,

jó esetben felhasználva a rendelkezésre álló európai példákat, rosszabb esetben az éppen divatozó építészeti stílust. A műemlékvédelmet – amely megóvni hivatott a maradványokat – egyre inkább háttérbe szorította a restauráció, ami újat akart teremteni a régi helyén. Ez a historizáló, idealizáló irányzat épp egybevágott a XIX. századi magyar múltteremtés hőskorával, gondoljunk csak a korszakban született alkotásokra, mint Katona József Bánk bánja, Arany János tollából a Toldi-trilógia vagy a millenniumra felhúzott Vajdahunyad vára a Városligetben. Gyanús, hogy mind a dicső középkort idézi, nemde?

Konzerválás vagy restaurálás, azaz a tudomány és az esztétika viadala

Ahogy a múltteremtés egyre inkább elharapódzott, középkori omladozó váraink annál fontosabbá váltak a politika számára is. Miután katonai fenyegetést már nem jelentett a várak jelenléte, a történészek mellett feltűntek a műemlékvédelem első képviselői is, hogy egykor volt dicső váraink ismét régi fényükben pompázhassanak. A visegrádi palotaegyüttes is jócskán magán hordja ennek a jegyeit: az alsóvárban található Salamon-torony a műemlékvédelem állatorvosi lova: a félig leomlott tornyon épp a fent emlegetett Schulek Frigyes is dolgozott, később Lux Kálmán építette át, majd a hatvanas években Sedlmayr János egészítette ki… VASBETONNAL.

A műemlékvédelem modern felfogásában ugyanis ún. anyagváltással oldották meg a kiegészítéseket; így az elütő anyagválasztás, mint a vörös tégla, vagy a vasbeton visszaadta ugyan az épület tömegét, formáját, de mégis jelezte, hogy

hoppá, ezt itt mi építettük vissza.

Ahol pedig a körülmények nem tették lehetővé a visszaépítést, ott maradtak a konzerválásnál: az ásatáson megtalált, föld alatt húzódó falalapokat felépítették a földfelszín fölé kb. fél méter magasságig, jelezve, hogy ugyan van itt egy fal, de fogalmunk sincs, hogy milyen magas lehetett, volt-e rajta ajtó, ablak, falfestés vagy fáklyatartó, mert az idők során megágyúzták a törökök, felrobbantották a Habsburgok, földrengés vagy tűzvész pusztította el stb.

És akkor mi történik napjainkban?

Napjainkban az épített környezet alakításáról és védelméről szóló törvény (Étv.) és a kulturális örökség védelméről szóló törvény (Kötv.) a hazai épített örökség védelmének két alappillére. Utóbbi rendelkezik a helyreállítás mikéntjéről, miszerint történelmi jelentőségéhez méltóan kell használni vagy hasznosítani, ezzel együtt „törekedni kell a történetileg összetartozó ingatlanokat, ingatlanrészeket egyesítő megoldásokra”. Kiegészíti továbbá azzal, hogy védett műemléki érték egésze nem bontható le és persze kitételeket tesz a közvetlen környezetének alakítására vonatkozóan. Ha tehát feltétlenül szeretnénk egy „várépítős jogszabályt”, akkor a Kötv. 43. §-a lesz a legkézenfekvőbb megoldás.

A Nemzeti Várprogram keretében 19 vár újul meg, kooperációban a Nemzeti Kastélyprogrammal és a Modern Városok Programmal több, mint félszáz műemlék kap egy második esélyt a túlélésre. A diósgyőri és a füzéri vár felújításáról szóló videókat szemlélve bátran kijelenthetjük:

olyan változásokon estek át középkori váraink, amire lánykorukban még ők sem gondoltak volna.

Ugyan mi alapján tudnánk kideríteni, hogy vajon egy várnak milyen meredekségű volt a tetőszerkezete? Hogy nézett ki a második emelet, ami négyszáz évvel ezelőtt leomlott? Milyen vízelvezetési módszert alkalmaztak a tetőkön? A válasz: nem tudjuk. Azonban ha el akarunk mozdulni a térdig érő várak koncepciójától, akkor bizony kreatívnak kell lennünk, így a levéltári és helyszíni kutatások mellett támaszkodhatunk az építészeti analógiákra, a vár védelmi stratégiájának felvázolására, és többek között a modern technológia megoldásaira is.

Érdekes kérdés, hogy a helyreállítási programnak, szoftvernek és magának a helyreállítási tervnek, mint szellemi terméknek, hogy alakul a további sorsa? A rekonstruált műemlékek szerzői jogáról lásd Harkai István kétrészes írásának első és második részét.

A koncepció tehát világos: ami nincs meg papíron, kipótoljuk szabadon – a cél olyan turisztikai értékek létrehozása, amik élethűen visszaadják az „életérzést”; kulturális örökségünk közvetítése és fennmaradása sokkalta inkább biztosítottnak látszik egy pezsgő, programokkal és turistákkal zsúfolt várdíszletben, mint egy lézengő túrázók látogatta térdig érő fallabirintusban. A tudományos élet megosztott a kérdésben: hogy helyes-e az irány, azt a jövő művészettörténészei fogják megítélni.

A cikk megírásához az Arsboni a Jogtár adatbázisát használta. 

Gyakornoki Programunk támogatói: