Gyermekek. Talán a legkiszolgáltatottabb szereplői az igazságszolgáltatásnak, az iskolarendszernek, mégis oly kevés szó esik a jogaikról és az őket ért bántalmazásokról. Vagy ha már megtörténik a baj, akkor meghökkenten tekint mindenki körbe, hogy mégis hogyan történhetett ez meg. Interjúalanyom Bíró Endre ügyvéd, egyben az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karának oktatója.

Ha jól tudom, pályáját ügyészként kezdte, majd inkább a jog megismerése felé fordult.

Az egyetem után ügyészségi fogalmazó lettem, ami nagyon jó „iskola” volt a folyamatos belső képzések és a nagyon erős gyakorlati igénybevétel miatt. Nem lehetett nem átmenni a szakvizsgán, annyi tudást halmoztunk fel. Hosszú ideig voltam a II. és III. Kerületi Ügyészségen általános felügyeleti ügyész, majd a ’80-as évek derekától elkezdett érdekelni a jogi informatika és a jogismeret. Egy barátommal Commodore C/4-gyel jogi adatbázist hoztunk létre, ami unikális dolog volt az egész országban. Elsők voltunk az Árbóc Változásfigyelő Programmal abban, hogy meg tudtuk mondani, hogy mikor mi módosult, melyik Magyar Közlönyhöz nyúljon az ember, ha egy adott törvény módosítását keresi. A későbbiekben nyomtatott joganyagokat hoztunk létre: mutatókkal, keresőkkel ellátott igényes kiadványokat, egészen a múlt év végéig.

Mit kell tudni a Jogismeret Alapítványról?

A Jogismeret Alapítvány azért jött létre, hogy a jog megismerésében akadályozott vagy hátrányos helyzetű rétegeknek, így diákoknak, gyerekeknek, fogyatékos embereknek, munkanélkülieknek, kisebbségeknek, civil szervezeteknek jogi információt nyújtson. Mindig valamilyen speciális célcsoportnak, speciális értékek mentén válogattuk meg a projekteket. Mivel a nyomtatott anyagok keresettsége visszaesett, ezért létrehoztuk a JOGHÁZ programot, amely önkiszolgáló jogkereső programokkal segítette az említett rétegeket. A jogi információt még sem sikerült önmagában (leválasztva a konkrét ügyben várt jogi tanácsadásról) szükségletté tenni, így ez a remek kezdeményezés is elhalt az elmúlt években. Jelenleg két projekt fut a Jogismeret Alapítványnál: a Pedagógusok Jogi Értesítője: egy jogszabályváltozás-figyelő és jogi tájékoztatást nyújtó ingyenes havilap; valamint a Civil Közlöny, ami a nonprofit szektornak nyújt évi 3 alkalommal jogi összeállítást a reájuk vonatkozó hatályos jogszabályokból. Térjünk át elméleti vizsgálódásának egyik fő területére, a gyermekjogokra. Hogyan látja a magyar iskolarendszer jelenlegi jogi helyzetét, s benne a gyermekeknek?

Ha jogi szempontból tekintünk az iskolára, korábban együttműködéssel bíró iskolarendszerről beszéltünk. Ma szigorú alá-fölé rendeltség és döntéshozatali monopólium jellemzi.

A gyógypedagógus hallgatóimnak nehéz ma az oktatási jogról előadást tartani. Ugyanis egy rossz rendszert kell bemutatni, ezért ilyenkor mindig egy lelkiismereti kérdésbe ütközöm: nem mutathatom be a rendszert úgy, hogy csak a problémákra világítok rá, hiszen nekik ebben a rendszerben kell majd működniük, így nem léphetnek ki a munka világába egy homlokegyenest ellentétes gondolkodással. Ugyanakkor,

ha elhagyom a kritikus bemutatást, azzal ezt a hihetetlenül centrális, alárendelt, a képességek megjelenítésére a legkevésbé alkalmas rendszert erősítem.

Meg kell találni a középutat: egy józan mértékig általánosító, leíró jellegű bemutatást, majd rátérni a problémákra. Mert igenis muszáj hallania róluk, mert ha tőlem nem hallja, akkor kitől fogja? Igyekszem tehát beszélni a problémákról, de a helyén kell kezelni őket.

Beszéljünk akkor azokról a hangsúlyos problémákról, amelyeket bemutat.

Ilyennek tartom, hogy az igazgató munkáltatói jogköre nincs rendezve, a tanári munkaközösségnek ugyanakkor nincs választási joga a vezető megválasztásában.

Az iskola nem egy általános munkahely, ez a gyermek szocializációs színtere.

Így ez egy mintamunkahely, ahol úgy adom át a tudást a gyereknek, hogy mintát mutatok neki. Jogállamra, demokráciára akarjuk nevelni a gyermekeket, de nem fogják érteni, hogy miről is szól az egész, ha egy börtönhierarchia keretében kell tanulniuk.

Milyen választópolgár lesz abból, akit cselekvési autonómiájában elnyomnak, az iskolában csak végrehajtói, teljesítési feladatok várnak rá, a véleménynyilvánítási jogát korlátozzák?

További aktuális probléma, hogy levitték a tankötelezettség korhatárát. Ezzel azt a helyzetet próbálták kezelni, hogy ne legyen olyan sok bukott idősebb gyermek a fiatalok között. Itt az a baj, hogy a diszfunkcionális iskolarendszer az, ami megteremti az évismétlők tömegét. Tehát a rendszer szül egy problémát, amit viszont úgy oldanak meg, hogy ezzel a gyermek végleg kiesik az iskolarendszerből, s egy életre végre az esélyeinek.

Vagy itt van például a magántanulói jogviszony, amelyet alapvetően az olyan extrém élethelyzetre találták ki mint diplomata szülők, vagy művész, sportoló gyermek, s éppen azt szolgálta, hogy a tanulmányaival tudjon ő is haladni. Mára ez is diszfunkcionálissá vált, egyik útvonala lett a „nem lehet bírni vele”, „problémás” és hasonló gyerekeknek az iskolából való eltávolításának. Ennek is az a vége, hogy egy életre vége a gyermek esélyeinek. 24 órában van egyedül immáron, s általában egy olyan rossz, aszociális családi környezetben, ahonnan éppen az iskola pozitív hatásai mentenék ki. A szocializáció halvány esélyét is elveszik így tőle, éppen ahonnan menekülne, oda küldik vissza.

Mi áll a gondok hátterében?

Azt kell látni, hogy mi magunk hozzuk létre a problémákat, hiszen a gyermek azzá válik, olyan ambíciójú, személyiségű felnőtté, amilyenné az iskolai évek formálták őt. S az érdekeire hivatkozva még nagyobb problémát generálva próbáljuk megoldani a helyzetet. Elmarad a nevelés a pedagógiából, s csak a büntetés marad.

A gyermek képességeit kell megtalálni, azt kell fejleszteni, amiben jó, és nem feltétlenül büntetni azért, amiben rossz.

Más nem fog segíteni neki ebben. Arról nem is beszélve, hogy az oktatáshoz való jog nemzetközi egyezménybe foglalt jog– s ezzel szembemegy minden olyan gyakorlat, mely akarva-akaratlan kirekeszti őt onnan.

A túlcentralizáltság is csak tovább rontja a helyzetet. A KLIK átalakulásával talán kicsit jobb lesz a helyzet, de szerintem az önkormányzati fenntartás volt a legjobb. Ha el is fogadom azt a magyarázatot, hogy az állam tudja csak garantálni az egységes színvonalat mindenkinek, akkor is az lett volna a jobb megoldás, hogy megtámogassuk azokat a területeket, ahol nem volt megfelelő a színvonal. Sőt, az önkormányzat még hozzá is tett forrásokat az iskolákhoz a saját erejéből, melyeket nem öncélúan használtak fel.

Hogyan látja a gyermekvédelem helyzetét?

A gyermekvédelem sem volt még soha ilyen mélyponton. A gyermekjóléti, -védelmi és családvédelmi szolgálatok forrásai folyamatosan apadnak. A gyermekjóléti és a családgondozó szolgálatokat egyébként már összevonták. Aggályos, hogy így nem jut elég gyermekjóléti segély, és nincs olyan munkatárs, aki a gyerek és nem a család miatt van ott. Akkor viszont ne lepődjünk meg, ha hiányosak az információink, s bekövetkezik olyan katasztrófa, hogy halálra éheztetnek egy gyermeket. Egyébként ezeknek

az ügyeknek a többsége nemcsak, hogy büntetőügy nem lesz, de még hatósági ügy sem, olyan nagy a gyermekjogi látencia.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nincsen ma még számtalan ilyen probléma, mely nem derül ki.

Mi ennek az oka?

Fontos szempont, hogy a sértett a gyermek. És egy gyermek nem biztos, hogy átlátja, hogy helytelen, amit vele művelnek, nem érzi a jó és a rossz közötti különbséget, hiszen éppen a család neveli az értékekre. Éppen ezért kell a szociális ügyintéző, hogy átvegye azt a védelmi funkciót, amit a családnak kellene gyakorolnia, de ami éppen a visszájára fordult.

Legalább annyi most biztosan elindult, hogy a családi problémák bekerültek a közbeszédbe. S ebben nem kis szerepe van a civil szervezeteknek, az állam részéről inkább hárítás tapasztalható. Pedig a mai jogszabályok között történhetett meg mindez.

Hogyan lehet csökkenteni a látenciát?

Egy jogállamban érték a jog megismerésének oktatása, a jogtudat formálása az iskolában. A joggal már nagyon apró életkorban, az iskolában foglalkozni kell. Meg kell mutatni, hogy a gyermek hogyan tudja megismerni a jogait, és oktatni kell az alapelvekre. Lényeges, hogy ő is lássa, hogy jogegyelőség van, és a jogok gyakorlásától csak bírói döntéssel vagy életkor alapján lehet megfosztani.

Évek óta vonják ki a forrásokat a szociális szférából, „eltartottságra nem nevelünk” címszó alatt. Látni kell viszont, hogy nem szándékosan lesz valaki szegény, hogy direkt a mi eltartottunk legyen.

S azzal, hogy nem segítünk egy időben adott és megfelelően címzett segéllyel,  sokkal nagyobb problémát generálunk, ami növekszik és csak drágább lesz a megoldása…

A források nyílt elvonásával és átcsoportosításba burkolt megszorítással nem lehet a problémákat kezelni. Mélyponton van jelenleg a helyzet. A pénzelvonás miatt az ügyintézés is sokkal centralizáltabb lett, mivel nincs helyi ügyintéző. A járási hivatal nem ismeri, nem látja, a helyzetet…

Mi a helyzet a menekült gyermekekkel?

A menekült gyermekek befogadását nemzetközi egyezmények írják elő. Itt is alapvetően azt az elvet vallom, hogy nem elhárítani és tagadni kell a problémát, hanem kezelni kell.

Ki kell emelni, hogy az egyezményekben foglalt jogok a menekült gyermekekre vonatkozóan erősebbek, mint a menekült állampolgárokra vonatkozó jogok.. Kérdés, hogy mi a jobb neki? Ha egyedül vagy ha családdal jön? Ha családdal, akkor kritikus hangsúly van a családban való megtartáson. Ha egyedül, nagyobb az esélye ugyan a gyorsabb megoldásra és több joga van, de mégiscsak meg kell küzdenie a családja hiányával. De ez is anyagi kérdés főként.

A fogyatékos gyermekeknél milyen problémákat lát?

Nagy ellátó intézmények jönnek létre egységes módszertani nevelő központ néven, ahol a megyéből az összes sajátos nevelési igényű gyermeket összegyűjtik. Addig noszogatják a szülőket, amíg oda nem küldik azokat a gyermekeket, akiket a rendes oktatásban „nem tudnak kezelni”. De ha egyszer ide küldik a gyermeket, onnan nem tér vissza az integrációba.  Illetve ezekben az elkülönített intézményekben gyógypedagógia végzettséggel oktatnak szaktárgyakat nem szakosított tanárok. Mi ez, ha nem hátrány azokkal a „rendes” középiskolásokkal szemben, ahol például földrajztanár oktatja a földrajzot? Vagy azokkal a fogyatékos gyermekekkel szemben, akik az integrációban maradtak? Itt tehát teljesen elveszik az egyenlőség ideája, amit éppen a szeparált intézmények próbálnának szolgáltatni.

Miért alakult ki ez a rendszer?

Az egész mögött az a probléma áll, hogy kevesen vannak, akinek megvan a szakképzettsége ehhez, tehát kevesen rendelkeznek egyszerre gyógypedagógus és szakosított tanár diplomával is. Ugyanakkor a döntéshozók csak panaszkodnak erről, de nem tesznek érte semmit, például, hogy kötelezően előírják.

Az én véleményem az, hogy

a legjobban megszervezett, legjobb hangulatú szegregált intézmény is rosszabbat tesz, mintha marad a rendes oktatásban (vagy bejut oda egyáltalán!) a gyermek, ahol nem a fogyatékosságára fókuszálva éli az életét, nem annak van alárendelve.

Hiszen ha nincs miért fejlődnie, harcolnia, akkor elveszik motiváció. Szerencsére a szakértői bizottságok, akik az elhelyezésről döntenek, nagyon ritkán mondják ki, hogy integrált oktatásra alkalmatlan a gyermek, inkább a szülők döntenek úgy külső hatásra, hogy elviszik a gyermeket: mert az integrált oktatásban hozzá nem értéssel, ellenszenvvel találkoznak és mert a sajátos nevelési igényű tanuló gyermek az integrált oktatásban gyakran nem jut hozzá a törvény által előírt különleges bánásmódhoz.

A képek forrása itt, itt és itt.

***

A cikk az Ars Boni gyakornoki program keretében született.

***

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon!