A szerződés csak olyan okos mint aki írja?

A vírushelyzetben áthelyeződött a fókusz arra, hogy minél kevesebb személyes találkozással, a technológia felhasználásával lehessen megkötni mindennapi szerződéseinket. Tökéletesnek tűnik jelen helyzet az okos szerződések megvalósítására, mégsem hallunk semmilyen törekvésről, hogy az elméleti utópiát megvalósítsák. Miért halad ilyen lassan az implementálása egy ilyen kiemelt fontosságú újításnak? Erre keressük a választ.

A DLT nyilvántartás, a lehetetlen feladat

A DLT (Distributed Ledger Technology) lényegét tekintve egy olyan technológia, amellyel különböző megosztott nyilvántartási rendszereket[1] lehet létrehozni. Az okos szerződéseknek szükségük van erre a rendszerre. hiszen ebben mozgatják a javakat. Ennek a nyilvántartásnak rengeteg különböző értéktárgyunkra ki kell hogy terjedjen, hogy az okos szerződés koncepciója működhessen. Ezen felül fontos, hogy a nyilvántartásnak

majdnem az összes értéktárgyunkat fel kell hogy ölelje, és konstitutív nyilvántartásként kell hogy funkcionáljon.

A konstitutív nyilvántartások lényege, hogy a bejegyzés nélkül nem száll át a tulajdonjog (pl.: Ingatlan nyilvántartás). Egy okos szerződés csak akkor képes egy tárgy adásvételét bizonyítani, és a tulajdonjog átszállását biztosítani, amennyiben az a tárgy be van vezetve a DLT nyilvántartásba. Ez még kisebb gondot jelent az ingatlanoknál vagy az autóknál, vagy az úszó-létesítményeknél, amelyek esetében már létezik nyilvántartás, azonban a mindennapi használathoz ez egy végtelen felmérési feladatot jelentene. Pontosítani kellene jelen nyilvántartásainkat, és újabb értéktárgyakra is ki kellene terjeszteni, a társadalmi igénynek megfelelően. Nyilvántartás nélkül az okos szerződés nem lenne képes kikényszeríteni önmagát. Összességében enélkül a hatalmas feladat nélkül nem lenne képes a technológia megszüntetni a bizalomra való ráutaltságunkat, amely a kiemelt célja.

A DLT-k több fajtáját különböztethetjük meg az alapján, hogy ki férhet hozzá, és hogy ki képes bejegyzést készíteni a nyilvántartásba[2]. A teljesen publikus alternatíva megvalósulása esetén, bárki bejegyezhet a nyilvántartásba. Így egy lényegesen gyorsabb és rugalmasabb nyilvántartás jön létre, és ügyfél- és felhasználóbarát a nyilvántartáskezelés. Ezzel a probléma az, hogy az ellenőrzés a kifejezett társadalmi értéket képviselő vagyontárgyak adásvétele felett gyengül, valamint, hogy a nyilvántartásban egyedileg kell visszamenőleg megváltoztatni adatokat jogsértés esetén. Olyan adatokat, amit addig jogi tényként kezelt a nyilvántartás, annak minden komplikációjával együtt.

Amennyiben a centrális alternatíva valósul meg, és az állam rendszerein keresztül megy az értéktárgyak adásvétele. Evidens, hogy megnő az állam gazdasági ellenőrzési lehetősége, hiszen az általa vezetett konstitutív nyilvántartásba be kell jegyezni majdnem az összes jogügyletet, ha a tulajdonjogot át szeretnénk ruházni. Ez első olvasatra negatívnak tűnhet, de ennek pozitív hatásai is lehetnek a társadalomra. Például a hatóságok egyszerűbben tudják ellenőrizni az egyéni tevékenységet, ha egy közhiteles nyilvántartás létezik a kérdéses vagyontárgyakról. Ezzel szemben negatívumként emelhető ki az, hogy a közigazgatás munkaterhe olyan feladatokkal kapcsolatban nőne meg az ilyen nyilvántartások kezelése során, amely kifejezetten költség, és hardware igényes. Ebben a tekintetben valami középső megoldást kellene találni az extrémitások között.

A nyilvántartás vezetésén kívül problémát okoz a nyilvántartás fenntartása is, hiszen gigantikus az a hálózat, amelyre szüség lenne. Az egész rendszer fenntartása, gyakorlati megvalósítása, hatalmas erőforrásokat igényelne, mind a fizikai felmérésben, mind a fenntartás szempontjából. Ennek megfelelően a nyilvántartást

egy racionálisan gondolkodó gazdasági szereplő sem szeretné kifejezetten nagy profit hiányában megvalósítani,

így, ha a közeljövőben meg is valósulna ez az utópia, a fogyasztóknak minden bizonnyal a pénztárcájukba kellene nyúlniuk a használatához, akár tranzakciós jutalékok miatt, akár a szükséges szoftver ára miatt. Hátrány ezzel kapcsolatban, hogy egy ilyen nyilvántartásban nehezebben lehet az internethez hasonló önfinanszírozást megoldani. Egy nyilvántartásban kevésbé lehet elképzelni például reklámfelületeket, felugróablakokat.

Önhatalom?

Érdekes kérdés, hogy az okos szerződések az önhatalom kategóriájába esnek-e. Fontos ezt megállapítanunk, hiszen az elhatárolás tükrében merőben más elvek mentén kell értékelnünk az okos szerződéseket.  Ha önhatalomként értékeljük, akkor minden megkötés, illetve külön elvárás megjelenik a tekintetben, hogy az önhatalom gyakorlása ne lehessen visszaélésszerű, szankciószerű. Az önhatalommal kapcsolatban megkötés, hogy csak a jogsértő állapot fennállása alatt használható, csak ezen állapot kiváltójával szemben. Emellett mindig vizsgálandó, hogy a szükséges mértéket ne lépje túl a használt önhatalom, és így ne válhasson az önkény eszközévé. Fontos, hogy az automatizmus jogosultjának kell bizonyítania azt, hogy jogszerűen járt el, hiszen önhatalom esetén megfordul a bizonyítási teher. Ezzel szemben, ha nem minősítjük önhatalomnak az okos szerződéseket, akkor ezek nélkül a megszorítások nélkül kerül értékelésre a szerződés, és az automatizmus kötelezettje kell hogy bizonyítsa, hogy jogsértő a kialakult állapot.

Az egyik oldal azt képviseli, hogy aggályos lenne az okos szerződéseket nem bevonni az önhatalom kérdéskörébe. Szerződő félként előre végiggondolja az ember, hogy hogyan fogja befolyásolni a rendszer a másik felet, és így egy személy képes befagyasztani a kimeneti oldalát a jogviszonynak. Emellett azzal, hogy megkülönböztetünk merev, és rugalmas okos szerződéseket, az elhatárolást itt ketté kell osztani.

A merev okos szerződéseket, amelyeket nem lehet megváltoztatni, és megállítani abban, hogy kikényszerítsék önmagukat, könnyen az önhatalom kérdéskörébe utalhatjuk. Ilyen akkor fordulhat elő, ha például szolgáltató-fogyasztó viszonylatában állnak a szerződő felek. Ha igénybe akarja venni a szolgáltatást, akkor alá kell vetnie magát ennek a sajátos végrehajtási mechanizmusnak.

Ezzel szemben a rugalmas okos szerződések esetén a felek megváltoztathatják, és megsemmisíthetik az okos szerződéseket, mielőtt kifejtenék a joghatásukat. Ez esetben sokkal nehezebb az önhatalom kérdéskörébe utalni ezt a konstrukciót. Azonban az okos szerződés kikényszerítési mechanizmusa alól mentesülést ad a megegyezés, ha megszüntetjük a szerződést magát. Ebből a szempontból, az, ha nem szüntetjük meg ezt az okos szerződést, ez a döntésünk hozza működésbe a “gépezetet”, akár a másik fél számára  nagy vagyoni hátrányt okozó okos szerződést, és a kikényszerítő mechanizmusát.

Az másik oldal szerint azért nem tekinthető az okos szerződés önhatalomnak, mert nem a felek kényszerítik ki a szerződést, hanem a tőlük független rendszer. Ennek alapja az, hogy az okos szerződések kódjait nem lehet ki- és bekapcsolni, és mivel a szerződéskötés után semmi befolyásom nincs a kikényszerítésre, nem tekinthető önhatalomnak. Ez a vélekedés elveti, hogy csupán attól, hogy valamilyen platformon szerződök, automatikusan önhatalommá válik a szerződéskötés, hiszen a másik félnek joga van a szerződéskötést megtagadni. Emellett azt is kiemeli ez a vélekedés, hogy reálaktus hiányában az okos szerződéseket nem lehet az önhatalom kérdéskörébe vonni.

Az állam nem enged

Az önhatalomnak a jelen magánjogi rendszerünk csak kivételes eseteit ismeri, ennek is szigorú értelmezésével találkozunk. A 18/2013. számú polgári elvi döntés alapján a zárcsere, amelyet azért végeznek el, hogy a bejutást az ingatlanba ellehetetlenítsék, tilos önhatalomnak számít, még akkor is, hogyha előtte rendszeres felszólítással él a tulajdonos a bérlővel szemben. Hasonló megállapításokkal él a kúria a 2309/2011. számú polgári elvi határozatban is, amelyben a kifejti, hogy aki a birtokost jogalap nélkül fosztja meg a birtokától, tilos önhatalmat valósít meg, valamint, hogy a birtoklásban való zavarás már tilos önhatalom. Ezzel szemben a birtokvédelem egyik fajtájaként sorolja fel az önhatalmat a 2220/2010. számú polgári elvi határozat. Az elvi vélemények alapvetően megkülönböztetnek tilos önhatalmat megengedett önhatalomtól, azonban a határvonal kifejezetten vékony. Elmondhatjuk, hogy aki a jogellenesen birtokló féltől önhatalommal veszi el a dolgot, jogos önhatalmat valósít meg. Elengedhetetlen, hogy jogcímmel kell rendelkeznie, valamint nem szabad, hogy túlterjeszkedjen az önhatalom szükséges mértékén.

Ezzel megalkottuk a szempontsorunkat arra nézve, hogy mikor lehet önhatalommal fellépni a jogunkat sértő személlyel szemben. Az okos szerződések tekintetében azonban ez nem ad sok iránymutatást, hiszen eddig soha nem látott konstrukciók, megoldások látnak majd napvilágot, minden eddiginél részletesebben szabályozva a magánjogi jogviszonyokat. A jogszerűen megalkotott okos szerződés sohasem válhat tilos önhatalommá, hiszen az szerződések alapja mindig megegyezés. Azonban a végrehajtás automatizálása szükségszerű korlátokat kell hogy megalapozzon, hiszen könnyű lenne visszaélésszerűen használni. Sok fejlesztésnek gátat szabhat a jelenlegi álláspont, ennek eklatáns példája például az okos zárak technológiája (lásd 18/2013. sz. polgári elvi döntés).

Az okos szerződések áttételes hatása a munka világára

Az okos szerződések és a mögöttes technológia az élet rengeteg terültére hatást gyakorolna és jelentős potenciállal bír. Ennek érzékeltetésére egy rövid, a munkaszervezéssel kapcsolatos példán keresztül bemutatjuk, hogy ez a technológia partikuláris területeken is mekkora hatással lehet.

A hatalmas és szinte mindent átfogó nyilvántartás helyett, ami sokkal megvalósíthatóbb felhasználási mód, a különböző DTA-k[3] (Digitally Tokenised Assets) számára felállított nyilvántartás. A DTA alapja, hogy a DLT nyilvántartásunk készít egy olyan, lemásolhatatlan, a tulajdont digitálisan bizonyító kódsort, amelynek felmutatásával vagy beolvasásával, megmondható, hogy a személynek van-e joga a dologhoz, vagy szolgáltatáshoz. Ennek a felhasználási módnak a megvalósításához elegendő lenne a wallet appok bizonyos ráncfelvarrása, amelyen keresztül képes lenne ilyen DTA-k tárolására. A pénzt a személy átutalná, és kapna egy kódsort, vagy digitális tokent, amelyet az APP elhelyezne a személy digitális pénztárcájába. Gondoljuk például a jegyárusítással foglalkozó vállalkozásokra. A DTA-kat sokkal könnyebb adásvétel tárgyává tenni, és nagyon nehéz hamisítani, amennyiben csak a jegyiroda, vagy a vállalkozás lenne képes létrehozni egy ilyen DTA-t, és onnantól kezdve a nyilvántartáson lehetne egymás között eladni.

Akármennyire is lehangoló, hogy a teljes digitális utópiától ez a közeljövőben megvalósítható forma mennyire messze áll, már ennek nagy a hatása a munka világára. Rengeteg ember dolgozik a belső ellenőrzési rendszerekben. A jelen ellenőrzési protokolloknak több százéves hagyománya van, és rengeteg humán erőforrást igényelnek. Például a kettős könyvvezetés[4], és a munkavállalók közötti szigorú munkamegosztás példáján keresztül, éppen ez a több százéves gyakorlat inefektívvé tehet egy vállalatot. A kettős könyvvitel egy egyszerű példán keresztül bemutatva azt a gyakorlatot jelenti, hogy a csalást elkerülendő, külön ember értékesíti a jegyeket, és külön ember szedi be a jegyeket, azért, hogy az eltérések könnyebben felfedezhetőek legyenek. Amennyiben a jegyet DTA formában az interneten veszi meg a személy, annak beolvasására egy ember sem szükséges. Mint látjuk egy ilyen kis változtatás következtében két ember vesztette el a munkaviszonyát.

Konklúzió

Az okos szerződések nagy potenciállal rendelkeznek. Olyan problémákra jelentenek megoldást, amelyről azt sem tudtuk, hogy léteznek, vagy egyszerűen megoldhatatlannak gondoltuk őket. Annak ellenére, hogy mennyire ígéretesnek hangzanak az okos szerződések, ne áltassuk magunkat, ez nem ma vagy holnap fog bekövetkezni. Konkrét szakértők vannak, tőkét pedig valamilyen konstrukcióban bizonyosan lehetne összeszedni a gigantikus projekthez. Ami hátráltatja a fejlődést, hogy a jog nem érti a technológiát, illetve a technológia nem érti a jogot. A számítógépes programozási nyelvek nem képesek feldolgozni az elvont jogi fogalmakat, amelyeket a konkrét körülményekben nyernek értelmet. Emellett a technológiai fejlődésnek gátat szab a szabályozatlanság, hiszen, ha valahogyan szereznénk is például befektetőket, ki hazardírozna úgy a pénzével, hogy nem ismeri a vonatozó joganyagot, és véleményeket, hiszen az nincs kimunkálva. Hiszen a rengeteg pénz és energiaráfordítást egy tollvonással akár el is lehet intézni.

Ennek a folyamatnak a társadalmi kezdeményezések, és az állami szerepvállalás vethet véget. Ahhoz, hogy fejlődést lássunk ezen a téren a jogászok és a szakemberek aktívabb együttműködésére lenne szükség. A jogászoknak látnia kell a technológia mögött meghúzódó társadalmi igényt, míg a szakemberek ambiciózus tervei figyelembe kell hogy vegyék a jog megkötéseit, és standardjeit. Az egyeztetésre már történtek bizonyos kezdeményezések, amelyek pozitív hatással lehetnek a terület fejlődésére.  Azonban olyan szabályozási csomagok szükségesek az okos szerződések akár részleges alkalmazásához, és olyan társadalmi erőfeszítésekre lenne szükség, hogy lehetetlennek tűnik, hogy a közeljövőben elterjedjen ez a konstrukció.