Gyorselemzés az „abortusz-rendelet” alkotmányosságáról

2022. szeptember hó 12. napján került nyilvánosságra a Magyar Közlönyben a belügyminiszter 29/2022. (IX. 12.) BM rendelete („Rendelet”), amely a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény végrehajtásáról szóló 32/1992. (XII. 23.) NM rendelet mellékletét módosította.[1]

A módosítás eredményeként a terhesség megszakításához szükséges ún. kérőlapon immár igazolni kell, hogy a terhességmegszakítást végző orvos „[az] állapotos nő számára az egészségügyi szolgáltató a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon bemutatta.” Mindez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Rendelet hatálybalépésével, 2022. szeptember hó 15. napjától nem végezhető el terhességmegszakítás anélkül, hogy az állapotos nő ne hallotta volna a magzat szívhangját.

A jelen írás a fenti jogszabályi rendelkezést alkotmányjogi szempontból elemzi anélkül, hogy az Alkotmánybíróság („AB”) gyakorlatát és a hazai jogszabályi környezetet kimerítően bemutatná. Ehelyett e cikk arra tesz kísérletet, hogy a Rendelettel összefüggésben felmerülő alkotmányossági problémák egy részét lényegre törően, az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésben rögzített tesztre figyelemmel adresszálja.

1. A Rendelet legitim célt szolgál

A vizsgálat kiindulópontjaként rögzítendő, hogy a Rendelet alapvető jogot korlátoz, ugyanis a célja nem más, minthogy a magzat életfunkcióinak bemutatásán keresztül csökkentse a terhességmegszakítások számát. Mindez az állapotos nő (egészségügyi) önrendelkezési jogába való beavatkozásként értékelhető. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése értelmében „[a]lapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében” korlátozható. A Rendelet célja a magzat életének védelméhez fűződő alkotmányos érdek érvényre juttatása (és jogalanyiságának hiányában nem a magzat életének védelme), amely az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségében nyilvánul meg. Mindezekre tekintettel kijelenthető, hogy a korlátozás legitim célt szolgál.

2. A Rendelet formálisan alkotmányellenes

Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése azt is rögzíti, hogy alapvető jog kizárólag törvényben korlátozható. E rendelkezés lényege abban az elképzelésben áll, hogy csak a szuverén népre visszavezethető legitim szabályozás korlátozhatja az ember természetes jogait, és az alapvető jogok legalább elvi szinten el legyenek zárva a végrehajtó hatalom beavatkozása elől. A fenti formai kritérium praktikusan azt jelenti, hogy az egyes alapjogok lényegesnek tekinthető tartalmát szükséges törvényben, míg a végrehajtási jellegű, technikai részletszabályokat elegendő alacsonyabb szintű jogforrásban (tipikusan kormányrendeletben) szabályozni.[2] Mindazonáltal, a Rendelet nem az utóbbi körbe tartozik, mert az állapotos nő önrendelkezési jogának lényeges részét érinti. Ennek alapvetően két oka van.

Egyrészről, a Rendelet (objektív) célja éppen az, hogy a terhességmegszakítások számát csökkentse, és az állapotos nőket oly módon befolyásolja a magzat szívhangjának meghallgatásával, hogy a terhességmegszakítást ne kívánják végrehajtani vagy legalábbis e tekintetben minél megfontoltabb döntést hozzanak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen súlyú egyéni döntés befolyásolását célzó rendelkezés nem tekinthető technikai jellegű szabálynak.

Másrészről, a Rendelet gyakorlatilag azt eredményezi, hogy a terhességmegszakítás a terhesség megközelítőleg 6-7. hetét megelőzően nem hajtható végre, ugyanis széleskörű tudományos konszenzus szól amellett, hogy a magzat szívhangja legkorábban ebben az intervallumban válik érzékelhetővé.[3]

Ebből két dolog következik.

Egyrészről, látható, hogy a Rendelet a terhességmegszakításra vonatkozó lényeges szabályt rögzít, amelyre az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése alapján kizárólag törvényben kerülhetett volna sor. Ennek fényében tehát a Rendelet formálisan alaptörvény-ellenes.

Másrészről, normakollízió fedezhető fel a Rendelet és a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény („Törvény”) között. Ennek oka, hogy míg a Törvény főszabályként azt állapítja meg, hogy a terhesség a 12. hétig szakítható meg, és nem tartalmaz a terhességmegszakítás legkorábbi időpontjára vonatkozó szabályt, addig a Rendelet a terhességmegszakítás elvégzésére nyitva álló időintervallumot szűkíti. A Rendelet következményeként a terhességmegszakítás legkorábban a terhesség 6-7. hetében lesz végrehajtható, amikor a magzat szívhangja már érzékelhetővé válik. Ennek praktikus következményeitől elvonatkoztatva látható, hogy a Rendelet a Törvényben nem szereplő többletkövetelményt fogalmaz meg, amelynek eredményeként a két jogszabály között ellentmondás feszül. Ebből következik, hogy a Rendelet közjogi érvénytelensége a jogforrási hierarchiába (Alaptörvény T) cikkébe) ütközése miatt egyaránt megállapítható.[4]

3. A korlátozás szükségessége fenntartásokkal igazolható

Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése azt is kimondja, hogy alapvető jog csak szükséges és arányos mértékben korlátozható. A korlátozás szükségessége azt jelenti, hogy a jogalkotó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt választani. Nyomós érvek szólnak amellett, hogy a Rendelet nem a legitim cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt választotta. Attól a kérdéstől eltekintve, hogy a Rendelet által választott eszköz egyáltalán alkalmas-e az általa elérni kívánt cél megvalósítására, alappal állítható, hogy az olyan enyhébb eszközöket is alkalmazhatott volna, mint a szexuális felvilágosítás és a megelőzés népszerűsítése vagy éppen a fogamzásgátlók szélesebb körben való hozzáférhetővé tétele. Ezek kivétel nélkül olyan preventív eszközök, amelyek nem a terhességmegszakítás, hanem a nem kívánt terhességek visszaszorításához járulhatnának hozzá.

E körben megjegyzendő, hogy az AB gyakorlata viszonylag széles körű lehetőséget biztosít a jogalkotó számára, hogy az objektív intézményvédelmi kötelezettségének teljesítése körében milyen, a kockázatokat minimalizáló törvényi szabályozás kialakításával kívánja biztosítani a legitim cél védelmét, erre való tekintettel a Rendelet alaptörvény-ellenessége egy esetleges alkotmánybírósági eljárás során nem lenne megállapítható.[5]

Összegzés

A fentiekre tekintettel látható, hogy a Rendelet nem felel meg az Alaptörvény formális kritériumrendszerének, mert (i) alapvető jog lényeges tartalmát törvénynél alacsonyabb szintű jogforrásban korlátozza, és (ii) közjogilag érvénytelen, mert ellentmond a Törvény rendelkezéseinek, ekként nem illeszkedik a T) cikkben rögzített normahierarchiába. A korlátozás szükségességét illetően is jelentős aggályok merülnek fel. Célszerűbb lett volna ugyanis, ha a jogalkotó egy enyhébb, preventív eszközt választ, azonban önmagában erre való tekintettel a Rendelet alaptörvény-ellenessége az AB gyakorlata alapján nem állapítható meg.

A szerző ügyvédjelölt és az ELTE PhD hallgatója