Háborús bűn van, megoldás lesz?

2022 február 24-én kezdetét vette az Oroszország által „különleges hadműveletnek” nevezett ukrajnai offenzíva. Mára úgy gondolom egyetérthetünk abban, hogy orosz-ukrán háború a megfelelő terminológia a kialakult helyzetre nézve. Amikor háborúról beszélünk óhatatlanul olyan cselekmények jutnak eszünkbe melyek jelentős emberáldozattal, gazdasági javak, erőforrások, természeti értékek pusztulásával járnak.

A közmondások világában ismeretes az a fordulat miszerint „szerelemben és háborúban mindent lehet” szerencsére ez a való életben nem igaz. A háborús cselekményekre is vonatkoznak szabályok, melyek be nem tartása következményekkel jár.

A Genfi egyezmények segítenek kategorizálni a büntetőjogilag releváns cselekményeket, mely értelmében 4 fogalmat különíthetünk el: háborús és emberiesség elleni bűntettek, népírtás és agresszió. Mindegyik fogalomhoz hosszabb rövidebb felsorolás tartozik például agressziónak minősül: fegyveres támadás földön, vízen vagy légierő bevetésével, háborús bűntettnek: szándékos emberölés, kínzás, nem katonai célpontnak számító települések, épületek támadása és bombázása, vegyi, biológiai fegyverek használata, Emberiesség elleni bűntettnek: deportálás, szexuális erőszak háború idején, deportálás. A népirtás fogalmát Raphael Lemkin dolgozta ki a második világháború utáni felelősségi perekben. Jogi érvelésében a genocídium fogalmát határozta meg, mely megfeleltethető a genfi egyezménybe 1951-ben bekerülő népírtás fogalmával, amely különböző cselekedetek összehangolt tervezete, mely egyes népcsoportok alapvető létfeltételeinek elpusztítására irányul azzal a céllal, hogy magukat a népcsoportokat semmisítsék meg azaz magában foglalja egy csoport tagjainak megölését, súlyos fizikai vagy mentális bántalmazását, csoport életkörülményeinek szándékos lerontását, gyermekek erőszakos elszállítását annak érdekében, hogy elpusztítsanak egy nemzeti, etnikai vagy vallási csoportot.

Számos hír érkezik háborús területekről melyek arról számolnak be, hogy iskolákat, kórházakat ért támadás melyek nem minősülnek semmilyen körülmények között katonai célpontnak. De a tilalmak nem csak cselekményekre korlátozódnak, hanem adott esetben eszközökre is például mérgező gázokra vagy kazettás bombákra. Véleményem szerint a problémát nem az adott cselkemények kategorizálása okozza jelen háborúban, hanem a cselekmények felderítése, az elkövetők azonosítása, a bizonyítás és a felelősségre vonás. 

Az államok között felmerült vitákban a Nemzetközi Bíróság (International Court Justice – ICJ) tesz igazságot. A Nemzetközi Bíróság székhelye Hága, 15 tagból áll, akiket 9 évre választanak. Egy nemzetből szigorúan egy bíró választható egy ciklusra, így biztosítva hosszútávú stabil működést. A meghozott döntések érvényesítésére az ENSZ Biztonsági Tanácsa hivatott. A helyzetet bonyolítja, hogy a Biztonsági Tanács 5 állandó tagja közül az egyik Oroszország mely vétójoggal rendelkezik.  

Fontos szereplő a témában a Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court – ICC), amely a második világháború bűnöseinek megbüntetésére felállított Nürnbergi bíróság utódja.

Eddig tehát egy jogi probléma megoldása során megtaláltuk az eljáró fórumot, tudjuk azonosítani a cselekményt, de kit vonjunk felelősségre, azt aki elkövette vagy aki parancsot adott?  A parancsadói láncolatban meddig kell elmenni, hogy igazságot tudjunk szolgáltatni? Látjuk, hogy ezekben az esetekben a bíróság rendkívül nehéz helyzetbe kerül, mert a láncolat minden egyes eleménél több megoldás jön szóba, amelyeket meg kell vizsgálni. További nehézséget okoz a bizonyítás ebben a háborúban – szemben a második világháborúval, ahol a német bürokrácia tetemes mennyiségű írásos adminisztrációt hozott létre, melyeket fel lehetett használni a későbbi perekben – rakéta maradványokból, szemtanúk elmondásaiból, a későbbiekben valószínűleg már rekonstruálhatatlan szituációkból kell modellezni az eseményeket. Úgy gondolom a jövőben hosszú és alapos jogi munka veszi kezdetét ezen ügyek megoldására. Az ügyek kimenetele – még inkább azok végrehajtása – egyelőre kérdéses, azonban körvonalazódik egy lehetséges szituáció, mely nem rendezi megnyugtatóan a kialakult helyzetet. Ennek értelmében van háborús bűncselekmény, van elkövető, bizonyítható a cselekmény, azonban a végrehajtás nem foganatosítható, mivel az elkövető vagy nincs meg, vagy olyan területen van – esetünkben Oroszország területén – ahonnan az illetékesek az érintetteket nem adják ki.

Összefoglalva, úgy gondolom, hogy az orosz-ukrán háború – a második világháborút követően felépített büntetőjogi rendszert – az eddigi legnehezebb kihívása elé állítja, egyúttal egy új típusú rendszer kiépítésére ösztönzi a résztvevőket, egy olyan rendszer kiépítésére mely magába foglalja a fent bemutatott problémák hatékonyabb megoldását, továbbá egy olyan eljárás kidolgozását mely a jövőben további visszatartó erőként szolgál a hasonló cselekményekkel szemben.

Neked is van egy érdekes témád, amit megosztanál az olvasóinkkal? Küldd el nekünk elemzésedet az arsboni@arsboni.hu címre, és nyilvánosságot biztosítunk az írásodnak!

Források: