Atomfegyverek a nemzetközi jogban

Pár nappal ezelőtt Vladimir Putin nyilvános beszédet intézett az orosz Emberi Jogi Tanácshoz annak éves gyűlésén, melyben arról biztosította a nemzetközi közösséget, hogy Oroszország ‘nem bolondult meg’, és sosem folyamodna elsőként az atomfegyverek bevetéséhez – azokat kizárólag önvédelmi céllal használná.[1] Bár köztudott, hogy az orosz retorikában az önvédelem sajátos értelmezéssel bír – elég az Ukrajna ellen folytatott háború legitimációs kísérleteire nézni –, az ilyen és ehhez hasonló közleményeket hallva felmerül a kérdés, hogy vajon miért ragaszkodik Putin görcsösen az önvédelem narratívájához: elképzelhető-e, hogy egy legitim önvédelmi helyzetben lévő állam jogszerűen vessen be atomfegyvereket? Az alábbiakban röviden áttekintjük a jelenleg fennálló globális nukleáris rendszert, majd pedig megkísérlünk választ adni arra a kérdésre, hogy vajon minősülhet-e nemzetközi jogilag jogszerűnek az atomfegyverek katonai célú használata, és ha igen, milyen feltételekkel?

A nukleáris fegyverek globális keretrendszere

Az ENSZ Közgyűlése 1946. január 24-én, mindössze pár hónappal Hirosima és Nagaszaki bombázása után elfogadta története legelső határozatát, melyben célul tűzte ki az atomfegyverek nemzeti fegyverkészletekből történő teljes eliminálását. Több mint 75 évvel később, 2022-ben a világ kilenc országa mintegy 12.700 nukleáris robbanófejjel rendelkezik,[2] ami pusztán a számokat figyelembe véve arra engedhet következtetni, hogy a Közgyűlés 1946-os célkitűzése csúfos kudarcot vallott, és sosem álltunk még ilyen távol egy atomfegyverektől mentes világ megteremtésétől – érdemes azonban megjegyezni, hogy a jelenlegi atomfegyver állomány így is az egyötöde a történelmi magasságnak számító 60.000 robbanófejhez.

Az, hogy egyáltalán ennyire sikerült kordában tartani a nukleáris fegyverek terjedését a nemzetközi közösség számos, az atomfegyverek korlátozását célzó törekvésének köszönhető, melyek közül az első, és mindmáig legjelentősebb mérföldkő az ENSZ égisze alatt létrejött 1968. évi Atomsorompó-egyezmény (Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons) elfogadása volt, mely két pillérre épült: egyrészről megtiltotta a nukleáris fegyverrel nem rendelkező államoknak az ilyen fegyverek beszerzését illetve fejlesztését, másrészről pedig az öt, nukleáris fegyverrel rendelkező állam (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Szovjetunió, Kína) számára előírta, hogy azok folytassanak jóhiszemű tárgyalásokat a nukleáris fegyverkezési verseny mielőbbi megszüntetése és a nukleáris leszerelés érdekében. Bár az Atomsorompó-egyezmény széles körű elismerést nyert – 191 részes állama van –, a fent bemutatott két pillér vonatkozásában nem tekinthető maradéktalanul sikeresnek, hiszen nem volt képes gátat szabni további államok nukleáris fegyverkezésének (India, Pakisztán, Izrael és Észak-Korea is csatlakozott a ‘nukleáris klubhoz’), és a nukleáris fegyverek általános leszerelését se sikerült közelebb reális közelségbe hoznia.[3]

Relatíve új fejlemény, hogy az Atomsorompó-egyezmény sikertelensége okán kiábrándult, nukleáris fegyverekkel nem rendelkező államok egy csoportja 2017-ben elfogadta a Nukleáris Fegyverek Teljes Betiltásáról Szóló Nemzetközi Szerződést (‘NFTB’), mely 2021. januárjában lépett hatályba, és melynek megítélése a mai napig kettős. Egyrészről elmondható, hogy az NFTB kétségtelenül előrelépést jelent az Atomsorompó-egyezményhez képest, hiszen számos abszolút tilalmat fogalmaz meg: tiltja – többek között – a nukleáris fegyverek fejlesztését, tesztelését, előállítását, egyéb módon való megszerzését és birtoklását, valamint tiltja a nukleáris fegyverek használatát, illetve a használatukkal való fenyegetést.[4] Bár ezek a vállalások hangzatosak, komoly visszalépésként értékelhető, hogy az NFTB-hez – szemben az Atomsorompó-egyezménnyel – egyetlen atomhatalom sem csatlakozott. Mivelhogy a nemzetközi jogi kötelezettségek főszabály szerint állami hozzájáruláson alapulnak, és azokat erővel nem lehet rákényszeríteni más államokra, elmondható, hogy az NFTB szerepe inkább szimbolikus, annak gyakorlati jelentősége elhanyagolható – sőt, egyes vélemények szerint az NFTB valószerűtlen elvárásai kifejezetten aláássák az eddig úgy-ahogy működő atomsorompó-rendszert.[5]

Látható tehát, hogy a nemzetközi közösség minden ezirányú törekvése ellenére nem valószínű, hogy a közeljövőben valósággá válna az atomfegyverektől mentes világ célkitűzése, már csak azért sem, mert a nukleáris elrettentés (nuclear deterrence) politikája minden atomhatalom szerint kulcsfontosságú szerepet tölt be a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában, és a nukleáris fegyverarzenál leszerelése komoly destabilizációval járna.[6]

A nukleáris fegyverek birtoklása tehát a jelenlegi nemzetközi jogi keretrendszerben alapvetően nem jogellenes, legalábbis azon államok számára semmiképp, akik már birtokolnak ilyen fegyvereket – de mi a helyzet ezeknek a használatával, katonai célú bevetésével? Azt láthattuk, hogy az NPT nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, az NFTB pedig – bár jogellenesnek minősíti azt – nem köti a nukleáris fegyverekkel rendelkező országokat. Ebből következik tehát, hogy az atomfegyverek használatára vonatkozó szabályokat, ha léteznek ilyenek, nem egyezményekben, hanem az általános nemzetközi jog corpusában kell keresnünk, akárcsak tette azt a Nemzetközi Bíróság az 1996-os tanácsadó véleményében.

Az nukleáris fegyverek bevetésének jogszerűsége

Az ENSZ Közgyűlése 1996-ban azzal a kérdéssel fordult a hágai Nemzetközi Bírósághoz, hogy a nukleáris fegyverek használata, illetve a használatukkal való fenyegetés jogszerűnek vagy jogellenesnek minősül-e a nemzetközi jog szerint? A Bíróság a tanácsadó véleményében abból az alapvető jelentőségű megállapításból indult ki, hogy nem létezik olyan nemzetközi jogi norma, mely kifejezetten tiltaná az atomfegyverek bevetését. Ennek a lefektetése fontos kiindulópont volt, hiszen a XX. század során több, tömegpusztításra alkalmas fegyvertípust is kifejezetten jogellenesnek minősített a nemzetközi közösség, így például a biológiai- és kémiai fegyvereket.

Mivelhogy az atomfegyverek használatára kifejezett tilalom nem vonatkozik, a Bíróságnak azt kellett megvizsgálnia, hogy a nemzetközi jog corpusának egyéb szabályait, hogyan érintené egy esetleges nukleáris támadás. A vizsgálódása során a Bíróság górcső alá vette többek között az emberi jogok rendszerét, azon belül is az élethez való jogot, a környezetvédelemmel kapcsolatos kötelezettségeket, valamint a népirtás tilalmát. Bár a Bíróság az összes fentebb említett jogterület kapcsán megállapította, hogy hatással lehetnek egy nukleáris támadás jogszerűségének minősítésére, az elsődlegesen alkalmazandó normák, melyek segítségével dönteni tudunk a támadás jogszerűségéről, az Alapokmány által lefektetett általános erőszaktilalom és a humanitárius jog szabályai lesznek, melyeket alább vizsgálunk.[7]

Az általános erőszaktilalom rendszere

Az ENSZ Alapokmány 2. cikkének (4) bekezdése általános jelleggel fogalmazza meg az államok kötelezettségét arra vonatkozóan, hogy tartózkodjanak az erőszakkal való fenyegetéstől, illetve az erőszak alkalmazásától, mely alól mindössze két kivétel ismert: a Biztonsági Tanács felhatalmazásával alkalmazott fegyveres erő és az önvédelem joga.[8] Ennek figyelembevételével a Bíróság helyesen állapította meg, hogy bár explicit nemzetközi jogi tilalom nem vonatkozik a nukleáris fegyverek használatára, jogellenes lesz az atomfegyver bevetése, amennyiben az nem felel meg az általános erőszaktilalomnak; így különösen az Alapokmány 51. cikkében deklarált önvédelmi kritériumoknak. Másképpen, a Bíróság elfogadta annak az elméleti lehetőségét, hogy nukleáris fegyver bevetésére jogszerűen kerüljön sor, de kizárólag abban az esetben, ha „az állam túlélése a tét” és az önvédelem gyakorlása mind a szükségesség, mind az arányosság kritériumainak megfelel.[9]

A fentiek tükrében felmerülhet a kérdés, hogy milyen körülmények között minősülhet arányosnak az az önvédelmi cselekmény, mely nukleáris fegyverek bevetésével jár? Praktikusan egy példa jut az ember eszébe, ez pedig a másik állam által indított nukleáris támadásra válaszul foganatosított önvédelmi cselekmény – ez mindazonáltal további problémákat vet fel az időbeliség tekintetében, hiszen, nem egyértelmű, hogy mikor nyílik meg az önvédelem joga az ilyen esetekben: vajon elvárható-e a védekezésre kényszerülő államtól, hogy megvárja az atomtámadás tényleges bekövetkeztét? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések nagyban hozzájárultak az általános erőszaktilalom rendszerének újraértelmezéséhez a preemptív önvédelem doktrínáján keresztül, de az olyan illegitim katonai fellépéseknek is alapot szolgáltatott, mint például az Egyesült Államok háborúja Irak ellen.[10]

Humanitárius jogi korlátok

Az általános erőszaktilalmon túl a nukleáris fegyverek jogszerű alkalmazásának második komoly korlátja a humanitárius jog előírásaiban rejlik, mely a fegyveres konfliktusok során tanúsított magatartásformákat szabályozza. A humanitárius jog központi előírásai közé tartozik a különbségtétel elve, mely szerint a támadó félnek mindenkor különbséget kell tennie a kombattánsok és a polgári lakosság között, valamint a katonai és nem katonai objektumok között.  Amennyiben pedig felmerülnek polgári áldozatok – ez ugyanis még a legnagyobb körültekintés mellett is előfordul a modern hadviselésben –, az ilyesfajta ‘járulékos károkozásnak’ mindenképp arányban kell állnia a támadással elérni kívánt katonai előnnyel, ezt követeli meg az arányosság elve. Végül pedig meg kell említeni, hogy a humanitárius jog általános jelleggel tiltja az olyan fegyverek és hadviselési módozatok bevetését, melyek felesleges károkkal vagy szükségtelen szenvedés okozásával járnak – éppen ezért tilos például a szétvágódó, a testet súlyosan roncsoló ún. ‘dum-dum golyók’ használata.[11]

Nem nehéz belátni, hogy a nukleáris fegyverek bevetése minden valószínűség szerint a különbségtétel és arányosság elveibe ütközne, hiszen mint tömegpusztító fegyver, jellegéből adódóan nem képes a különbségtételre a polgári és katonai célpontok között. Hasonlóképpen, az is alappal feltehető, hogy egy nukleáris támadás felesleges károkat, és / vagy szükségtelen szenvedést okozna a támadás elszenvedőinek, és ekképpen a humanitárius jog előírásainak megsértésével járna.[12] Ettől függetlenül nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy egy atomfegyver bevetése bizonyos körülmények között megfeleljen a fenti előírásnak, így pl. egy kisebb teljesítményű, úgynevezett taktikai atombomba detonációja elméletileg megfelelhet a humanitárius jog szabályainak.[13]

Konklúzió

Bár a Bíróság ebben a kérdésben kibocsátott tanácsadó véleménye több mint negyed évszázados, és már annak idején is rengeteg kritika övezte, összességében elmondható, hogy megállapításai a mai napig meghatározóak. A Bíróság helyesen állapította meg, hogy a nukleáris fegyverek bevetését kifejezett nemzetközi jogi tilalom nem övezi, mindazonáltal az kizárólag az Alapokmány 2. cikk (4) bekezdése, valamint a humanitárius jog korlátjai között értelmezhető. Tehát, bár az elméleti lehetőségét nem lehet kizárni annak, hogy egy atomtámadás megfeleljen a ius contra bellum és a ius in bello szigorú előírásainak, a gyakorlatban mégis csak valószínűsíthető, hogy egy nukleáris fegyver bevetése nemzetközi jogilag jogellenes cselekménynek minősülne.

A cikk szerzője tanársegéd és PhD-jelölt az ELTE ÁJK Nemzetközi Jogi Tanszékén

Neked is van egy érdekes témád, amit megosztanál az olvasóinkkal? Küldd el nekünk elemzésedet az arsboni@arsboni.hu címre, és nyilvánosságot biztosítunk az írásodnak!

Jegyzetek: