A mindenkit megillető szerelem? – A homoszexualitás jogi szabályozása és joggyakorlata a XX. századi Nagy-Britanniában

A XX. század eleji Nagy-Britanniában a XIX. századi előzményekhez hasonlóan a jogrendszer rendkívül szigorúan szabályozta a férfiak közötti  szexuális kapcsolatot. A homoszexuálisok elleni peres eljárások száma a hidegháború éveire csúcsosodott ki, amikor is többezer férfit fogtak perbe szexuális  együttlét, illetve annak gyanúja miatt. Tanulmányom az irodalmi háttér, a jogi szabályozás és az érdekes, illetve híres eseteket  (Lady Austin’s Camp Boys eset, Alan Turing-per, Sir John Gielgud pere, Montagu/Pitt-Rivers/Wildeblood- ügy) egyaránt vizsgálja, s ezzel alkot képet a XX. századi brit jogéletről, valamint kitér a Wolfenden-jelentésre és annak hatására is az 1960-1970-es évek törvénymódosulásait tekintve.

A brit jogrendszer az évszázadok során rendkívül szigorúan szabályozta az azonos neműek között létrejött szexuális kapcsolatokat. A középkor óta létező jelenséget VIII. Henrik  1533-ban kötél általi halállal rendelte büntetni,[1] mely egészen 1861-ig hatályban maradt. Az ekkor hatályba lépett törvény tíz évtől életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatta a büntetési tételt, melyet az 1885-ös Criminal Law Amendment Act két év kényszermunkával súlyosított fegyházbüntetésre változtatott. A jogszabály egyik leghíresebb áldozata a kiváló művész, Oscar Wilde volt.

A XX. században az üldöztetés és a megkülönböztetés tovább folytatódott, s a jogszabálynak megfelelően az 1900-as évek elejére külön bandák alakultak a homoszexuálisok zsarolására.

A kifinomultnak tartott Edward-kor (1901-1914), melyet „belle epoque”-nak („gyönyörű kor”) is neveznek a történészek sajnos nem bánt kifinomultan a saját nemüket kedvelő férfiakkal szemben. A nők továbbra sem estek jogi felelősségre vonás alá, a leszbikusság tehát a viktoriánus érához hasonlóan megtűrt állapot volt a XX. század eleji Nagy-Britanniában is. Az 1930-as-1940-es évek után a hidegháború éveiben a homoszexuálisok ellen többezer peres eljárást indítottak.

Mindezekből kiindulva tanulmányom  – mely főként angol nyelvű forrásokra támaszkodik– a jogi szabályozás és az irodalmi környezet bemutatása mellett az érdekes, illetve híres eseteket (Lady Austin’s Camp Boys eset, Alan Turing-per, Sir John Gielgud pere, Montagu/Pitt-Rivers/Wildeblood- ügy) felvonultatva elemzi a XX. századi brit jogéletet. Cikkemben kitérek a Wolfenden-jelentésre és annak hatására is az 1960-1970-es évek törvénymódosulásait tekintve.

A homoszexualitás  jogi szabályozása és a kialakult joggyakorlat a XX. századi Nagy-Britanniában

A „homoszexuális” szót az 1920-as évek elején kezdték el használni a brit jogi és társadalmi nyelvben.[2]Az 1930-1940-es években a homoszexualitással kapcsolatos teljes elutasítás volt a jellemző a brit jogrendszerre. A még hatályban lévő 1885. évi Criminal Law Amendment Act büntetőjogi kategóriaként tekintett az azonos neműek kapcsolatára, melyet két év fegyházbüntetéssel és kényszermunkával rendelt büntetni. A törvénnyel kapcsolatban az 1950-es években kezdtek felmerülni kétségek, amikor a híres matematikust, Alan Turingot elítélték és hormonkezelésnek vetették alá (az ügyet  a tanulmány később elemzi). 1954-ben a kormány éppen ezért egy bizottságot állított fel, mely a homoszexualitást és a prostitúciót volt hivatott elemezni és jogi megoldásokat találni rájuk. A bizottságot  Sir John (később Lord) Wolfenden  vezette.

A Wolfenden Bizottság 1954 és 1957 között működött és jelentésének történelem formáló megállapítása az volt, hogy az „egyetértő felnőttek magántermészetű homoszexuális kapcsolata, ezentúl ne legyen büntethető.” Álláspontjuk szerint a törvénynek nem kell, nem feladata az erkölcstelenséggel foglalkoznia.[3] A homoszexualitást nem lehet azon az alapon büntetni, hogy sokan erkölcstelennek tartják az ilyen cselekedetet, így végkövetkeztetésként megállapították, hogy „kell maradnia a magánerkölcsösség és erkölcstelenség egy olyan területének, amely röviden és keresetlenül szólva, nem a törvény ügye.”[4]A Wolfenden-jelentés egyelőre sajnos csak javaslat maradt – köszönhetően többek között a kivételesen homofób Earl Winterton közreműködésének[5]–, emellett a korai 60-as években Laschet és mások még mindig klinikai hormonterápiás eljárások alá vettették a homoszexuálisokat.  1966-ban ezt Money pszichológiai tanácsadással egészítette ki.[6] Annyi azonban bizonyos, hogy a homoszexualitás egyre érezhetőbben kezdett átalakulni büntetőjogi fogalomból orvosi témává.

1959-ben az utcai prostitúciót korlátozó szabályozások valósultak meg a Street Offences Act keretében. Az 1958-ban megalakult Homosexual Law Reform Society azonban egyre erősebb kampányba kezdett a változtatásokért, melynek  legfontosabb tétele a homoszexualitás dekriminalizálása volt, s ezt több parlamenti törvényjavaslatba is kérték belefoglalni 1960-ban, 1962-ben és 1966-ban is. 1967-ben munkájukat siker koronázta,

mivel a Sexual Offences Act világosan kimondta, hogy dekriminalizálni kell az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatokat, amennyiben azok privát helyiségben, huszonegy éves kor feletti személyek között zajlanak. Mindeközben nagyon súlyosan büntették továbbra is azokat, akiket az utcán vagy egyéb nyilvános helyen kaptak el a rendőrök.

Enyhülés volt megfigyelhető azonban a 21 év alatti személlyel végbement nemi érintkezésekkel kapcsolatban abban a tekintetben, hogy az 1956-os jogszabály módosítással ellentétben enyhébben, csupán 5 év szabadságvesztés kiszabásával rendeli büntetni az elkövető felnőttkorúakat. Ugyanígy jelentős enyhítésnek tekinthető a 16 éves, vagy az alatti fiúkkal szexuális kapcsolatot létesítő férfiakkal szemben kiszabható 10 év szabadságvesztés büntetés, mely addig életfogytig tarthatott.[7] Kiemelendő, hogy a jogszabály változásai Skóciát 1980-ig, Írországot 1982-ig nem érintették, így a felnőtt férfiak közötti testi kapcsolat továbbra is a régi szabályok szerint volt büntethető.

Nagy – Britanniában 1994-ben a Criminal Justice and Public Order Act XI. részében a homoszexuális férfiakra vonatkozó korhatárt huszonegy évről tizennyolcra csökkentették, melyet 2001-ben 16 évre módosítottak. Így a jogszabály alapján legális és ezáltal nem képez büntetőjogi kategóriát az ezt az életkort elért férfiak közötti nemi kapcsolat.[8] A teljesség kedvéért megjegyzendő továbbá, hogy a homoszexualitás nemcsak hogy kikerült a büntetőjogi és orvosi kategóriák közül, de 2014-ben az azonos neműek közötti házasságkötés is lehetségessé vált.

Híres és hírhedt jogesetek a XX. század elején

A joggyakorlatra vonatkozóan a törvényi szabályozással azonos tendenciákat figyelhetünk meg. Az 1900-as évek elején sok esetben figyelhető meg a homoszexualitásra történő utalás házasságok felbontása céljából. 1901-ben például Russell earlje ellen nyújtott be felesége válókeresetet azzal az indokkal hogy annak értelme és célja meghiúsult, mivel férje férfiakkal tart fenn kapcsolatokat. A lady szerint férjének már jóval házasságuk előtt Oxfordban is voltak ilyen ügyei, egyszer együtt is találták az ágyban egy Roberts nevű férfival.[9]

A katonaság vagy a hivatalnokok körében híressé vált esetek közül kiemelendő az 1907- ben, Írországban, a Katonai Irodában történt botrány, melybe Sir Arthur Vicars, valamint az állományába tartozó Frank Shackleton keveredett bele. Mindkét férfi  a dublini várban dolgozott, ahol a férfialkalmazottak között gyakran több is létrejött munkakapcsolatnál. Lebukása után Vicarst sok ismert homoszexuális arisztokratával is kapcsolatba hozták, például Lord Aberdeennel.[10]  A terek és a parkok mellett a nyilvános wc-k egyre népszerűbb kapcsolatteremtési pontokká váltak, így természetesen számos eljárásban találkozhatunk velük már az 1910-es évektől. 1910 májusában például  két férfit tartóztattak le, mivel a nyilvános wc-ben rajtakapták őket a Royal Oak mögött.[11] Az eset szem- és fültanúja a szomszédos wc-ben tartózkodott, amikor az esemény történt. Mindkét férfit bűnösnek találták és több hónapnyi börtönbüntetést kaptak.

A XIX. századi Oxfordban és Cambridge-ben a görög filozófia és mitológia tantervbe építése és a koedukált nevelés hiánya alapozta meg a homoszexualitás és a homoerotikus esztétika terjedését. A XX. század elején Etonban és  Trinityben is  hasonló volt a helyzet, ahogy a  korabeli forrásokból megtudjuk.[12] Az egyetemi érában szövődő viszonyoknak állít emléket E. M. Forsternek, a század egyik legnagyobb írójának 1912- 1913-ban írt, de csak 1975-ben megjelent műve, a Maurice.  Forster műve a XX. század eleji Cambridge-ben kezdődik. Az egyetemen tanul az ifjú Maurice is, aki semmiben sem különbözik társaitól. A jó családból való fiú korosztályához hasonló neveltetésben részesül, ezért tananyagának része a görög klasszikus szövegek tanulmányozása is.

Forster fiatal korában azonban az angol egyetemeken szándékosan kihagyták a klasszikus szövegek fordításánál azon passzusokat, amelyek két férfi szerelmét említik. A dékán a regényben ezt azzal indokolja, hogy a hallgatók jó erkölcseit megőrzendő ugrott át a görögök minősíthetetlen bűnén.

Minden óvintézkedés ellenére a források azt bizonyítják, hogy Cambridge 1895 és 1910 között volt a homoszexualitás kifejlődésére alkalmas idillikus hely, míg Oxfordban ezelőtt az időszak előtt az esztétizmus és a görög szerelem.[13] A dékán cselekedete már csak azért is képmutató és visszatetszést keltő, mivel az évtizedek során több eljárás zajlott le oktatók és hallgatók között egyaránt ilyen jellegű cselekmények miatt. Maurice hamarosan szerelembe esik évfolyamtársával, Clive-val, aki vele ellentétben azonban pusztán plátói módon tudja elképzelni két férfi kapcsolatát. A regény végére azonban Maurice megtalálja az igaz szerelmet egy vadőr, Alec Scudder személyében. A mű kiváló kiáltás a szerelem jogáért, az egyenlő bánásmódért, mely Nagy-Britanniában csak a XX. század végén valósult meg.

Forsteren kívül az edwardi éra híres ír költője, Patrick Pearse, az 1916-os húsvéti felkelés prominens tagja is szintén ismert volt férfiak és fiúk iránti szerelméről, melynek több versében bátran hangot is adott. Az 1928 –ban megjelent  The Well of Loneliness Radclyffe Hall is tollából már nyíltan a leszbikus szerelmet mutatja be, s ezzel a homoszexualitás témáját visszavonhatatlanul a köztudatba emelte. A irodalmi felhangok és egyes szociális reformerek (Edward Carpenter) tevékenysége ellenére a homoszexualitás továbbra is súlyosan büntetendő cselekménynek számított.

Az 1930-as évek egyik legnagyobb vihart kavart ügye  az 1933-as „Lady Austin’s Camp Boys”eset volt, mely az egész országot bejárta. 1932. december 20-án a rendőrség egy magánbálon razziázott, melyet a Holland Park Avenue egyik báltermében tartottak. Csaknem hatvan férfit találtak ott, akik egymással táncoltak, közülük sokan női ruhákat és sminket viseltek. A rendőrségi beszámolók szerint sokan ennél is továbbmenve csókolóztak, valamint szexuális kapcsolatot is létesítettek egymással. A rajtaütés után 27 férfit tartóztattak le és tartottak előzetes letartóztatásban 3 és 20 hónap közötti időszakra. Az ezeket követő peres eljárások az 1930-as évek egyik legismertebb és legmegdöbbentőbbnek tartott szenzációjának számítottak.[14] A csoport és az eljárás nevét adó, magát „Lady Austin”-nak nevező férfi a tárgyalás során kijelentette: „Semmi rossz nincs abban amik vagyunk.”[15] Az eljárás végén a vádlottakat változó időtartamú börtönbüntetésre ítélték.

Hogy a homoszexualitás mennyire kortól, műveltségtől vagy foglalkozástól független jelenség, jól bizonyítja az a tény, hogy ahogyan ma, régebben is kerültek híres sportolók a homoszexualitással kapcsolatos vádak kereszttüzébe. 1929-ben William Winstanleyt és Thomas Bunneyt börtönbüntetésre ítélték homoszexuális kapcsolat miatt. Winstanley nemzetközileg elismert futballista és rögbijátékos volt, kollégái pedig állításuk szerint el sem tudták képzelni, hogy egy sportoló férfi ilyesmit tenne.[16]

 A súlyos következmények mind jogi, mind társadalmi téren ahogy a XIX. században, a XX. század folyamán is számos egyéb bűncselekmények adtak utat. A kifosztások, rablások, emberölések és lopások mellett a leggyakoribb bűncselekményformának a zsarolás számított. Különösen a politikai életben volt jelentős a homoszexualitással összefüggő zsarolás, rágalmazás alkalmazása.  Az Alsóházban 1925 márciusában éppen ezek gyakorisága miatt egy vita is lezajlott a zsarolások megfékezése érdekében.[17]

1927-ben egy 68 éves norwichi lelkészt zsarolt meg egy taxisofőr 1367 fonttal, hogy amennyiben nem fizet feljelenti őt a rendőrségen.[18]Az 1920-1930-as években már egész bandák szakosodtak a homoszexuális zsarolásra. 1937. október 23-án Harry Raymond, a harminchét éves kávézó tulajdonos és Alfred Bird a husznegy éves klubtitkárt letartóztatták a westminsteri rendőrörsön, mivel  5 ezer fontot zsaroltak ki egy Mr. A.-nek nevezett embertől. A rendőrség október 21-én a  Viktória Állomás közelében lévő Empire étteremnél várakozott, ahol a három férfi találkozott egymással. A hatóságok hallották, hogy Raymond azt mondja a férfinek, hogyha nem fizet nekik, akkor tönkreteszik. Raymond Bird testvérét és további két férfit is védett, akikre végül terhelő vallomást tett. A bíróság mindössze harminc perc alatt találta bűnösnek a két férfit. Raymondot 10 év fegyházbüntetésre ítélték, mivel nemcsak zsarolásban találták bűnösnek, hanem bűnszövetség létrehozásában és vezetésében is, Birdöt húsz hónapra ítélték, mivel fiatal korát figyelembe vették.[19]

Az 1930-as évek esetei között ismét találkozunk a páros nevével. Míg Raymond fegyházbüntetését töltötte, bandája, mely nem bomlott fel, egy Richard Dixon nevű férfitól 10 ezer fontot zsarolt ki. 1932 és 1937 között Bird egy Fraser nevű férfitól 1200 fontot zsarolt ki. Bird fiatalos, kisfiús kinézete volt a banda egyik módszere. Másik fegyverük az volt, hogy rendőrnek, vagy detektívnek adták ki magukat, így csaltál tőrbe gyanútlan áldozataikat.[20]Maga az ismert költő, W. H. Auden is került hasonló helyzetbe, mikor egy oxfordi diáktársának 1929-ben öt fontot kellett fizetnie, hogy az ne jelentse, hogy egy ágyban találta őt a későbbi költővel, John Betjemannal.[21]

Az 1940-es évekre a már a XIX. században is jelen lévő prostitúcióval összefüggő zsarolás még nagyobb teret hódított. Egy 1949-es rendőri jelentés szerint a férfi prostituáltak a kávézók és a tejbárok környékén sétálgattak és ott cserkészték be gyanútlan áldozataikat. Az esetek 95 %-ában az ügyek bírósági szakig is eljutottak, ahogy William Jowitt, az akkori lordkancellár megjegyezte.[22]

A XX. század első felében lezajlott pere eljárások eredményét összegezve a statisztikai adatok vizsgálata során megállapítható, hogy homoszexualitással összefüggő fegyházbüntetést 1948-ig szabtak ki Nagy-Britanniában, ezt követően börtönbüntetést vagy felfüggesztést alkalmaztak inkább. Az 1909-1913 közötti időszakban a szabadságvesztés büntetések kiszabása elérte a 88 %-ot, 1934 és 1938 között a 66%-ot, míg az 1951 és 1954 között ez már csak  47%-ot tett ki.[23]A háborús évekből nem maradt fenn annyi adatunk, de a besorozott férfiak között előfordultak ilyen esetek.

A cambridge-i kémek

1953 és 1954 között a kormány drasztikusabb lépéseket tett a homoszexuális kapcsolatok, mint kóros jelenségek megszüntetése céljából. 1952-ben ugyanis megjelent egy cikk, mely elsőként kívánta feltárni a létező problematikus megítélést, ezen viszonyok társadalmi peremre szorított jellegét. Az USA nyomása és Nixon politikája is éreztette hatását, hiszen az egykori hatalmas birodalom már  a múlté volt, s a hidegháborús években a homoszexualitást egy lapon említették a hazaárulással, a kémtevékenységgel és a gyengülő állami hatalommal.[24] 1951-ben a brit sajtó lelkesen tudatta, hogy négy volt oxfordi diák, Guy Burgess, Kim Philby, Anthony Blunt és Donald Duart Maclean a szovjeteknek kémkedett. Ketten közülük, Donald MacLean és Guy Burgess közismerten homoszexuálisok voltak, 1951-ben lebukásukkor a Szovjetunióba disszidáltak. A négy férfi Oxfordban ismerkedett össze, s a wall streeti tőzsdekrach, a brit kormány gyengesége és Hitler előretörésének hatására úgy gondolták, hogy az egyedüli megoldást a szovjet kommunista hatalom jelentheti. 1934-től egészen az 1950-es évekig szolgáltattak információkat a szovjet hírszerzésnek. Burgess 1963-ban, Maclean 1983-ban hunyt el Moszkvában. Philby az Observernél, majd az Economistnál kapott állást Bejrútban. 1963-ban  MI6-es barátján, Nicholas Elliotton keresztül mentességet ajánlottak fel neki a büntetés alól, ő azonban sietve egy szovjet hajóra szállt.1988-ban halt meg Moszkvában.^[25] Anthony Blunt 1983-ban hunyt el. ^[26]

Alan Turing pere

1952-ben az állami befolyás erősségét bizonyítandó egy nagy vihart kavart per verte fel a brit közéletet és tudományt.[27] Ekkor, ahogy 1895-ben Oscar Wilde, 1952-ben Alan Turing, a híres matematikaprofesszor személyében a kormány megfelelő alanyt talált a példastatuálásra. Alan Mathison Turing 1912. június 23-án született. Matematikus, kódfejtő és a komputertechnika atyja volt, aki a II. világháború során megfejtette a híres Enigma-kódot is. 1951 decemberében találkozott a tizenkilenc éves munkásosztálybeli fiúval, Arnold Murray-vel. Meghívta ebédelni, ahol elbeszélgettek, majd meginvitálta a házába egy hétvégére. Legközelebb januárban találkoztak újra, s ekkor kezdődött viszonyuk. Turing bizalma sajnos nem talált viszonzást: Murray egyszerű kisstílű tolvaj volt, aki először egy tízfontost emelt el Turing zsebéből, majd 1951. január 23-án közreműködött egy Turing házába történt betörésben. A rendőrség azonosította az ujjlenyomatait és bár Turing hallgatott, nem tartott sokáig kideríteniük, hogy milyen kapcsolatban is álltak. Turingot vád alá helyzeték az 1885. évi Criminal Law Amendment Act 11. szakaszának elkövetése (gross indecency, azaz súlyos szeméremsértés) miatt, mely alapján Oscar Wilde-ot is elítélték. 1952. március 31-én a Regina vs. Turing and Murray ügyben Murrayt börtönbüntetésre ítélték, Turinggal szemben azonban tanácstalanok voltak. A bíróság végül választás elé állította: vagy börtönbe vonul, vagy hormonkezelésnek veti alá magát. Turing az utóbbit választotta, melynek során ösztrogéninjekciókat kapott.[28]  Mindössze 18 hónapig bírta ezt az életet, mely testileg-lelkileg megtörte. 1954. június 7-én cianidmérgezés következtében hunyt el, ágya mellett egy almát találtak. A brit kormány 2009-ben bocsánatot kért Turingtól, majd II. Erzsébet 2013-ban királyi kegyelmet adott a tudósnak. 2015-ben Benedict Cumberbatch játszotta el Turing szerepét a nagy sikerű Kódjátszma (The Imitation Game) című filmben, melyért  Oscar-díjra jelölték kódfejtő megformálásáért. Benedict Cumberbatch ezt követően a királyi családot is megkérte, hogy támogassák azt a kezdeményezést, amely kegyelmet kér annak a negyvenkilencezer meleg férfinak, akiket a második világháborút követően – amikor a homoszexualitás még büntetendőnek számított – ítéltek el az Egyesült Királyságban.  A hercegi pár végül elutasította a kérelmet arra hivatkozva, hogy ez alapvetően egy kormányzati döntés, amelyet nekik nem áll módjukban kommentálni.[29]

Sir John Gielgud-től Lord Montagu-ig

Nem Turing volt azonban az egyetlen, akit a hidegháborús évek megszállott éveiben perbe fogtak és meghurcoltak. Nagy-Britannia egyik legnagyobb színészét, a közismerten homoszexuális Sir John Gielgudot 1953-ban egy chelsea-i nyilvános wc-ben kapták rajta. A peres eljárás során mindössze egy enyhébb fokú pénzbüntetésre ítélték, s Gielgud következő darabja, az A Day By the Sea után  hatalmas ováció fogadta őt.^[30] 1954-ben ismét perbe fogták, mikor egy munkásosztálybeli férfival folytatott viszonyt.^[31]

Rupert Croft-Cooke, a később híressé vált író 1953-ban keveredett peres eljárásba. Titkára, az indián származású Joseph Alexander a Tottenham Court Roadon található Fitzroy Tavernben megismerkedett a katona Donald Charles Dennisszel és Harold Altofttal. Croft-Cooke ezután elfuvarozta Alexandert, Dennist és Altoft a házához Ticehurstben, ahol néhány napot töltöttek. Tavasszal kocsija lerobbant, ezért Dennis és Altoft busszal voltak kénytelenek a házhoz menni. Croft-Cooke pénzt adott nekik a buszjegyre, melyet Dennis és Altoft egy nyilvánosházban költöttek el az állomás közelében.  Ezután megkíséreltek ellopni egy kerékpárt egy Noble nevű utcai munkástól, majd egy őket lefülelő rendőrt inzultáltak. A rendőr azért nem tartóztatta le őket, mert a két férfi feladta Croft-Cooke-ot és Alexandert. A két férfit Ticehurstben fogták el, majd rövid tárgyalás után elítélték őket: Croft-Cooke-ot kilenc,  Alexandert három hónap börtönbüntetésre. Alexandert csak „indián titkárként” és „koszos fiatalemberként” emlegették a bíróságon. Croft-Cooke és Alexander visszatérése Ticehurst-be rövid életű volt: a publicitásnak hála hamar elköltöztek előző lakhelyükről. The Verdict of You All című könyvét már itt, Tangierben írta meg, melyben élményeit és visszaemlékezéseit osztja meg az olvasókkal.[32]

1954-ben egy újabb szenzációs per, a  „Montagu/Pitt-Rivers/Wildeblood” ügy tartotta lázban a brit sajtót és közéletet. Lord Montagu of Beaulieu, unokatestvére Michael Pitt-Rivers és újságíró barátjuk Peter Wildeblood ellen indítottak fiatal munkásosztálybeli férfiakkal folyatott szexuális kapcsolatok miatt. Montagu Nagy-Britannia egyik legelőkelőbb családjának tagja volt, aki fiatal korától kezdve folytatott viszonyt férfiakkal is. Huszonnyolc éves korában találkozott Wildeblooddal, akivel hamar barátok lettek. Lord Montagu 1952 augusztusában meghívta őt a beaulieu-i  tengerparton lévő villájába, ahová ő a huszonhárom éves Eddie McNally-t  is magával vitte akivel egy ideje viszonya volt. A társaság negyedik tagja McNally tizedes RAF -os (Brit Légierő- Royal Air Force) cimborája, John Reynolds volt. 1954 januárjában a rendőrség egy hasonló hétvégén bekopogott a ház ajtaján.  Lord Montagu visszaemlékezései szerint: „Sohasem felejtem el, mikor reggel hét órakor a rendőrség a hálószoba ajtómon kopogott, én pedig egyedül feküdtem az ágyban. (…) Ezután Őfelsége bírósága elé vittek.” Montagu végül tizenkét hónap börtönbüntetést kapott, Wildeblood és Pitt-Rivers 18 hónapot. Lord Montagu 2007-ben azt nyilatkozta a Daily Echonak, hogy mindig is biszexuális volt, bárhogy máshogy megfogalmazni ezt dehonesztáló lenne, de igazából erről senkinek nem kell számot vetnie, mivel ő az, aki. Lord Montagu kétszer is megnősült, több gyermeke született.[33] 88 éves korában hunyt el, 2015. augusztus 31-én.[34]

Az 1970-es években a Wolfenden-jelentés és Sexual Offences Act hatására egyre inkább enyhült a homoszexuálisokkal szembeni diszkrimináció és büntetőeljárásokkal sem találkozunk. Fontos momentumnak tekinthető az Oscar-díjas Peter Finch és Murray Head főszereplésével 1971-ben készült Sunday Bloody Sunday című film (magyar címe: Átkozott vasárnap), mely az  első homoszexuális csókot is megjeleníti. A John Schlesinger rendezte alkotásban az eredeti elképzelés szerint a két férfi mindössze egy ölelést mutatott volna be, Finch azonban annyira beleélte magát szerepébe, hogy a jelenetnek csók lett a vége. A felvétel közben – Schlesinger őszinte megdöbbenésére – valaki egy hatalmasat ordított a rendező felé. Később kiderült, hogy Finch felesége volt az illető. Finch később, miután a csókról kérdezték, így felelt: „mindezt Angliáért tettem.”[35] Az 1980-as években a több évszázados ellenszenv eltűnt  a közéletből, olyannyira, hogy még a híres szovjet kémet, Sir Anthony Bluntot nem vonták felelősségre homoszexualitása miatt, s zavartalanul élvezhette szociális helyzetének előnyeit.[36] Az 1980-as évek végén az MI6 feje Maurice Oldfield lett, aki szintén homoszexuális volt.[37] Az 1990-es éve végére a homoszexualitás kikerült a büntetőjogi és orvosi kategóriák köréből is, s az 1970-es évektől számottevő eljárással nem találkozhatunk a homoszexualitás büntetendőségéhez kapcsolódóan.

Összegzés

Az Edward- korban a XIX. századi szigorú szabályozás továbbra is érvényben maradt az 1885-ös Criminal Law Amendment Act hatályban tartásával. A jogszabály indokolatlan szigora számos új bűncselekménynek engedett utat, melyek közül az egyik legszembetűnőbb a zsarolás volt. A házasságok felbontása mellett a politikai ellenfelek kiiktatására is hasznos eszköznek bizonyult, hogyha valakit homoszexualitással vádoltak meg. Az 1930-1940-es években a szabályozás semmit sem enyhült, pedig a brit légierőben és a hadseregben is többszázezer olyan férfi szolgált, aki homo-vagy biszexuális volt. Az 1950-es évekre valóságos boszorkányüldözés kezdődött az állam részéről: a hidegháború éveiben több ezer eljárás indítottak el férfiak ellen homoszexuális kapcsolattal összefüggésben. 1952-ben 670 homoszexualitással összefüggő eljárás zajlott le Angliában, 3087 vád alá helyezés történt annak kísérlete vagy azzal összefüggő zaklatás, 1686 pedig szemérem elleni fajtalanság miatt. A börtönbüntetések és kisebb pénzbüntetések mellett az orvosi és hormonkezelések kiszabása volt jellemző ebben az időszakban, melyek természetesen nem oldották meg  a homoszexualitás jelenségét, inkább problémává súlyosbították azt. A kémtevékenységgel és   a hazaárulással összekapcsolt homoszexualitás – a legismertebb a cambridge-i négyek esete- Oscar Wilde 1895-ös perei után 1952-ben egy újabb ismert ember életét tette tönkre: Alan Turingot, a híres matematikust börtönbüntetés helyett hormonkezelésre ítélték, mely még a szabadságvesztésnél is haszontalanabb büntetés volt. Az 1960-as-1970-es években a Wolfenden-jelentésnek, a homoszexuális civil szervezeteknek köszönhetően a büntető törvény módosítása megvalósította azt a szabályozást, mely már régen célszerű lett volna, s a huszonegy év feletti személyek között privát helyiségekben történt nemi kapcsolatok legálisakká váltak. A  következő Benedict Cumberbatch idézet jól szemlélteti azokat a gondolatokat, melyek kutatásaim során bennem is megfogalmazódtak:

„Alan Turingot nem csupán elítélte, de feltehetően halálba is kergette egy intézmény, amely bűnözőnek bélyegezte őt, csak mert kereste a mindenkit megillető szerelmet” – írta Cumberbatch a Hollywood Reporternek. „Hatvan évvel később ugyanez az intézmény megbocsátott Turingnak, ami szerintem teljesen helytelen, hiszen nem ő az, aki olyat tett, ami miatt meg kéne bocsátani.” – mondta Benedict Cumberbatch a brit hercegi párnak benyújtott kérelmében.[38] Meglátásom szerint a homoszexualitás brit törvényi szabályozása, s ezáltal büntető, majd orvosi kategóriává tétele felesleges és káros intézmény volt, mely jogtörténeti szempontból érdekes momentumokat tartalmazott ugyan, de több millió ember életét tette nehezebbé, nehezítette meg, vagy vette el érdemtelenül és értelmetlenül az évszázadok során, melyre végül a XXI. század talált megoldást.

Talabos Dávidné Dr. Lukács Nikolett

***

Ha nem szeretnél lemaradni további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon!

Jegyzetek